2020. dec. 31.

Gyermek és szükséglet

 

Kétféle ember van a világon: az egyik imád piacra járni, a másik soha be nem tenné a lábát. Én magam az első kategóriába tartozom, két frissen felnőtt fiam az utóbbiba. De vajon min múlik a különbség? A válasz megköveteli, hogy először is elfogulatlanul megvizsgáljuk a kérdés tárgyát. Vegyük hát szemügyre a piacot mint a városi lét hagyományos centrumát: milyen morfológiai és pszichológiai jellemzőkkel rendelkező térről van szó, mit adhat ez a tér felnőttnek és gyereknek a mindennapi használat során, és hogy köszön vissza mindez egy 21. századi piactér építészeti kialakításában.

A piac kulturális toposzként minden értelemben a cserebere helyszíne: nem csak élelmiszer, tárgyak, állatok cserélnek gazdát, de gondolatok, lelki tartalmak is. Kapcsolatok szövődnek, intrikák, pletykák vándorolnak kézből kézbe, szájról szájra. Fellépnek itt komédiások, hittérítők, prédikátorok, itt zajlik minden, ami az egész közösséget érinti, a népünnepélyektől a kivégzésekig. Azaz mindez már csak a múlt, a piactér az európai kultúrában évszázadokon át a város lényegét jelentette. Sőt, a piac felelős a polgári értelemben vett város keletkezéséért is, mert bár a magyar „vár-os” szó arra utal, hogy a várak védelmében létrejött településről van szó, valójában az európai város ott jött létre, ahol rendszeres kereskedelem folyt.

Milyen épített teret generált a fenti szükséglet? A piacterek eleinte a városfalakon kívül működtek, tágas, nem körülhatárolt és strukturálatlan térségeken, ahol spontán települtek egymás mellé a különféle árusok. A vevők ésszerű közlekedésének igénye mégis szabályos, leginkább geometrikus struktúrába szervezte az önálló egységeket, azaz a piac tere egyszerre spontán és szabályozott, az organikus struktúrák rendjét követi. A városfalon kívüli piacteret idővel körbenőtték az épületek, ami már határokat szabott a spontán fejlődésnek, és megkövetelte szervezett telepítést, a kényelem igénye pedig további változásokhoz vezetett: sokszor fedett árkádok alá terelték a nyüzsgést – akárcsak az ókori a görög városok agoráin, vagy a keleti bazárokban. Az európai város főterén álló épületek térben és szimbolikusan is leképezték a városi polgárság életének három meghatározó területét : a kereskedelem, illetve szórakoztatás a piac, az intézményes irányítás, a jogrend a városháza, az erkölcs és vallásgyakorlás pedig a templom épületében volt jelen. Mindhárom funkció másfajta építészeti keretet követelt magának, és mást üzent a városlakónak: a közigazgatás klasszikusan komponált, méltóságteljes tömege a jog szilárdságát, templom épületének kanonizált formája az erkölcs rendíthetetlenségét, részleteinek érzelmektől fűtött megfogalmazása pedig a hit eksztázisát. A piac terének szabályozott szabadsága a polgári lét alapját jelentő kereskedelem természetének hű leképezése.

Utóbbi megállapítás már az épített tér pszichológiai hatásaihoz kapcsolódik. Az épített környezet általános hatását vizsgálva megállapítható, hogy az adott tér építészeti eszközei révén tudat alatt mesél a funkcióról, aminek a kedvéért létrehozták. Ezzel voltaképp tanít, nem csak az épület, de a szóban forgó funkció, életterület használatra. Attól függően, hogy kulturált, visszafogott, harsány, erős ingerekkel operáló – és a sort végtelenségig folytathatnánk – nevel kulturált, visszafogott, harsány vagy erőszakos viselkedésre. Mivel ez a hatás nagyrészt tudat alatti, fokozottan erősen befolyásolja a gyerekeket, akiknél még az ösztönén szerepét a felettes én kevésbé korlátozza. Az épület üzenete tehát közvetíti az elvárt társadalmi szerepet, a városháza építészeti megjelenése hatással van az egyén hatalommal történő kommunikációjára, a templomé a transzcendenciához való viszonyt helyezi keretbe, a piacé pedig az egyes emberek egymás közti tranzakcióit modellezi. A klasszikus piac kicsiben maga a város, ahol kis helyre koncentráltan tudunk hozzájutni mindahhoz az anyagi, lelki és szellemi tartalomhoz, amire szükségünk van. És mivel város magának a modern életnek a modellje, egyszerűen úgy is fogalmazhatunk: a piacon járó – akár felnőtt, akár gyerek – megmerítkezhet az élet sűrűjében, és viszonylag tét nélkül gyakorolhatja a társas helyzeteket. Manapság – tetszik vagy sem – ezt az igényt sokkal inkább a plázák, bevásárlóközpontok elégítik ki, ahol a vásárlás mellett, annak leple alatt, ürügyén vagy szimplán csak árnyékában folyik a szórakozás, eszmecsere, pletykálkodás, barátkozás, randi és ügyintézés. Nagy különbség azonban a hajdani piacterekhez képest, hogy a pláza személytelen kapcsolatokat tesz lehetővé, el lehet tűnni benne órákra anélkül, hogy bárkivel szóba kellene állni – és ez is az egyik fő vonzereje –, akárcsak a kortárs nagyvárosban. A piac azonban a múltból itt ragadt építészeti fosszíliaként megmaradt a spontán és személyes kapcsolatteremtés terepének. Na ezért imádom én és a hozzám hasonló ódivatú nénik, és ezért utálják a fiaim, és velük együtt még sok millió modern városlakó. És ezért foglalkozik ez a bejegyzés a piaccal és nem a plázákkal – arra a spontán élményre biztatunk mindenkit, ami egy jó piaci napon kényezteti az összes érzékszervünket ( a lelkünket is), amellett, hogy még egészséges és friss ételek ígéretével is megajándékoz.

Gyerek – na, ő ritka vendég a piacon. Nagy kár, hisz ahogy eddig is érveltünk mellette, a piac egyszerre stimulál minden érzékszervet: színek, hangok, illatok, tapintás, lökdösődés ilyen töménységben sehol máshol nem tapasztalható. Igaz, épp emiatt félelmetes is lehet egy mai, széltől is óvott csemete számára, könnyű elveszni, és akkor muszáj megkérdezni valakit, segítséget kérni. Vagy épp ez a jó benne? Hogy muszáj bátornak lenni? Tájékozódni? A piacok többnyire strukturált terében ez könnyebb, mint a fogyasztás serkentésére kitalált plázák labirintusában. Az persze kérdés, a piac mennyire szórakoztató egy mai gyerek számára. Szemtanúja voltam, amikor a Mamut és a Fény utcai piac közt álldogáló, gombavizgsálatra váró szülők türelmetlenkedő csemetéiket szabadon engedték, és az ifjak boldogan loholtak – a Mamutba. Merthogy ott van könyvesbolt, ahol lehet jó melegben olvasgatni. A piacon mihez is kezdenének?

Engem gyerekkoromban nagymamám vitt magával vásárolni, és tényleg azt élveztem, hogy így részese lehettem a felnőttek világának, miközben biztonságban fogtam a nagymama kezét. Tetszett, hogy annyi a szín, a látnivaló, hogy odamegyünk sok hangos és amúgy veszélyesnek tűnő árushoz, akiket mind ismerek, válogatunk, még ha nem is alkuszunk, hogy vannak árusok, akikhez visszajárunk, hogy élő halak úszkálnak nagy üvegládákban, aztán a mi fürdőkádunkban. Ronda volt a Fény utcai piac akkoriban, csupa beton meg zöldre festett vaskorlát, sötét hátsó folyosók, krumpli halmokban, mégis volt hangulata. A piacozás közben tanultam meg asszonynak lenni, és máig jó gazdasszonynak érzem magam, mikor hazatolom a teli banyatankot. Tisztában vagyok vele, hogy gendertudatos korunkban ez már egy elavult életforma, ráadásul nagyon időigényes mulatság. A mai szülőt is meg lehet érteni, ha nem hurcolja magával a gyereket, nem nehezíti a saját dolgát. A mai leányzók számára pedig aligha a főzés az ideál.

Az egészséges élet annál inkább, és rövid haláltusa után ez hozta el a piacozás reneszánszát. Az őstermelőktől származó vegyszermentes zöldség, a friss hal és háztáji baromfi, a delikát húsok és sajtok még a rohanó managerasszonyokat is odacsábítják, nem beszélve a gourmand férfiakról. A gyermek pedig megtanulja, hogy a krumpli nem a Sparban terem, hanem a földben, és főképp, hogy a mai árudömping közepette okosan és tudatosan kell válogatni. Már csak a vásári mutatványos hiányzik, na meg Vitéz László, aki palacsintasütővel jól fejbekólintja az ördögöt.

A 2018 őszén átadott Újpesti Piac és Vásárcsarnok megalkotásakor a tervezők (Firka stúdió) és a beruházó Önkormányzat minden fenti szempontot igyekezett figyelembe venni. Olyan komplexumot hoztak létre, ami lényegében a plázák szisztémáját koppintja, de új és sokkalta humánusabb tartalommal tölti meg azt. Falai közt ott kísért a demokrácia fénykorának, az athéni városállam agorájának szelleme is. A piac-csarnokhoz ugyanis egy kulturális funkciójú épületrész csatlakozik, ahol nemcsak kultúrprogramok, de változatos kialakítású terek is szolgálják az idő értelmes eltöltését. Van színházterem, foglalkoztató helyiségek, de a hozzájuk vezető oversized közlekedőtér legalább olyan színvonalas közeget kínál a piac lényegét jelentő találkozásra és kapcsolatépítésre. A kultúrszintre vezető lépcső mellett sorakozó pódiumok kreatív használatra csábítanak, a kis könyvtársarokkal berendezett kultúrszintről a bárki által használható tetőteraszra lehet jutni, ahonnan az egész főtérre pazar panoráma nyílik. A színházterem üvegfallal leválasztott előtere és büféje is tágas, és kényelmes, színes bútorokkal berendezett. A kulturális szekció a piaci csarnokból közvetlenül megközelíthető és mindig nyitva áll, akkor is, ha épp nincs előadás. Ez a térsor a piac épületének a tér felőli homlokzatára került, és teljes magasságában többszintes üvegfallal nyílik a főtér felé. 

Újpest régi főterén ott áll a 19. századi szecessziós Városháza és a historizáló templom, mellettük pedig évtizedeken keresztül működött a lepukkant piac és vásárcsarnok, amelynek helyére került a futurisztikusan áramvonalas, fémbe burkolt új komplexum. A három épület most újra egységet alkot, és erre az új piac építészeti terei rá is játszanak, mindenhonnan érdekes átlátások adódnak a nagy üvegfelületeken át a tér felé. Az új épület lényege a nyitottság, ami a zárt terek 21. századi komfortjával és dizánjával párosul. Az áramló, de léptékükben nagyon is különböző terek a spontaneitást, a szabályozott szabadságot fogalmazzák meg a 21. század építészeti nyelvén.

templom és piac

A piac árusítóterének kialakítása szabályos és jól átlátható rendet követ, egymással párhuzamosan sorolt őstermelői pultok, és körbejárható galéria, itt talán még egy gyerek se érezné elveszettnek magát, kis keringés után biztosan belebotlik a szintén keringő kétségbeesett szülőbe. De egyszerűbb, ha a kiskorút eleve a kultúrtérbe tereljük, ahol elfoglalhatja magát. Ehhez persze kell némi bizalom a felnőtt részéről, de hát hisz épp az a cél, hogy a csemete biztonságos keretek között megtapasztalja az önállóságot. az újpesti piac terei erre lehetőséget adnak.

árusítótér sorolt pultokkal

belmagasság és ipari karakter

kultúrtér feljárata

A zsúfolt ingereket a nagy, sőt túlzott belmagasság, és a puritán, betont és fémet kombináló, ipari karakterű anyaghasználat ellensúlyozza. A kultúrtérben mindez átvált a skandináv dizájn ésszerűségét és színes könnyedségét idéző belsőépítészetbe. Ha van a piacnak gyerekbarát része, akkor ez biztosan az. Ami a környezeti igényesség általános színvonalát illeti – melynek emelésére a közterek esztétikus, példamutató kialakítása a legjobb eszköz, és amely iránt a gyerekek különösen fogékonyak – a piactéren a kortárs dizájn csap össze a sajnos megszokott magyar igénytelenséggel, és alkot mégiscsak kellemes egyveleget. Ahhoz, hogy ezen túllépjünk, a teljes tárgykultúra igényes megújulására lenne szükség. Amíg a zöldség kopott műanyag ládákban érkezik, és Rózsi néni kiszuperált irodaszékről árulja, nyugodtan otthon érezhetjük magunkat a magyar valóságban. Nem biztos, hogy ez baj, talán épp ez jelenti a folytonosságot, aminek kétségbevonhatatlan jele az is, hogy az újpesti piacon megtaláltam gyerekkorunk mindenki által ismert nénijét a Fény utcából, aki már negyven éve is ugyanilyen rekedt, bagós hangon árult, és minden fizikai törvényre rácáfol, hogy még él, sőt pont úgy néz ki, mint negyven éve. A piac ugyanis mifelénk, minden előremutató építészeti törekvés ellenére inkább bazár, ahol kicsit lazábban elengedhetjük magunkat, mint a plázák csillivilli világában. Viszont az újpesti kombóban a kulturális szekció olyan nem tolakodó, nem túltervezett, de mégis színvonalas esztétikával kényeztet, ami új értelmezést ad a városi létezés lényegének: a kapcsolatnak. Amire egészen zsenge kortól célszerű módszeresen készülni.

Szerző: Zöldi Anna

A cikk a Gyermek és Város blogsorozat keretében, az NKA támogatásával jött létre.

2020. dec. 18.

Gyermek és köztér – Teleki tér

 A Teleki tér Budapest híres-hírhedt helyszíne öt éve újult meg a helyiek közreműködésével, és a kétes hírű park kellemes közösségi helyszínné változott, ahol minden korosztálynak van saját zuga. Játékos sétánk a piacról indul, és a parkba visz. út közben megfigyelünk, játszunk, és a fantáziánkat is megmozgatjuk. Felkészültetek? Akkor irány a Teleki tér! 

A sétalapot készítette: Buffham Nóra, Borsos Levente, Guba Anna, Rozgonyi Sarolta

A sétalapot a képre kattintva tölthetitek le.






2020. dec. 15.

Gyermek és köztér


Az elmúlt csaknem két évtizedben a magyar települések köztérfelújításainak egyik slágerelemévé a játszótérépítés lépett elő. Mint szinte minden más szférában, e speciális konjunktúra zászlóshajói is a fővárosban készülnek, a 21. századi szuperjátszóterekre jó példa – és talán a műfaj eddigi csúcspontja - a Liget projekt keretében 2019-ben átadott Nagyjátszótér, amely mintegy másfél hektáros területen sorakoztatja fel – önmeghatározása szerint – az ország „egyik legkomplexebb és legkorszerűbb” játékarzenálját. A gyerekekre szabott és tervezett közterületek bővítése és gazdagítása értelemszerűen urbanisztikai, politikai és kulturális szempontból is konszenzusteremtő beruházási forma, hiszen ki ne támogatná a szép, izgalmas és biztonságos játszóterek sokasodását? Fontosságuk elvitatása nélkül ugyanakkor több szempontból is érdemes kritikailag szemügyre venni az újhullámos játszóterek formai és vizuális értelemben sok esetben túlfeszített összhatású világát. 

A vázlatos bevezető után ezekkel az inkább kalandparkokként megépített költséges játszóterekkel mérem majd össze a cikk tulajdonképpeni tárgyát adó Teleki tér parkjának szerény átalakítását, a bennük megjelenő köztérépítészeti ás pedagógiai koncepciók markáns különbségeire fókuszálva. 

A gyerekek társas szocializációjának mindenkor fontos helye volt a városi tér, párhuzamosan a nevelés és az oktatás hivatalos intézményeivel és a családdal. Ezen struktúrák hierarchikus, fegyelmező, normalizáló hatásainak ellenpárjaként az utcák és terek labirintusához a gyermeki szabadság és az önállóság valósága és vadregényes mitológiája kapcsolódott. A gyermekkor definíciójának, időbeli kiterjedésének koncepciója és a hozzá kapcsolódó ideális és megengedhető térhasználati szabadság határai viszont folyamatosan változtak a történelem folyamán. Ugyanakkor normák és korlátok érvényesültek a szülök és a gyermekközösségek osztályhelyzetétől függően, egy adott kor társadalmi szerkezetén belül is. 

A specifikusan gyerekeknek szóló, elkerített és ellenőrzött játszóterek viszonylag új elemek a városok köztérhálózatában. Alapvetésként elmondható, hogy még az urbánus modernitás nagyobb részében is a gyermekek és a felnőttek terei és térhasználatai a mainál sokkal intenzívebben összemosódtak, a hozzájuk tartozó tárgykultúrával és ikonográfiával egyetemben. A felnőttek világától markánsan megkülönböztetett, és a városi forgatag kockázataitól és veszélyeitől védett gyermekkor általában csak a legmagasabb státuszú családok gyermekei számára biztosított luxus volt, miközben a hamar önállóságra kényszerülő többség számára maga a város tere és formája jelölte ki a szabadidő társas eltöltésének játékterét is. Az urbánus világ minden veszélyével és ugyanakkor kollektív szabadságával együtt maga a város volt az individuáció, a személyiségfejlődés és a társas tapasztalatok hát- és színtere. 

A játszótér, mint önálló, specializált tipológia a nyugati világban jóléti államok és a modern építészet, illetve várostervezés egymással szorosan összefüggő felemelkedésével és a pedagógiai metódusok, apparátusok fejlődésével jelent meg a XX. században. Magyarországon lassan eltűnnek ennek az időszaknak a játszóterei, de generációk gyermekkorát határozták meg a Kádári modernizáció és urbanizáció hullámain az ország minden pontját elérő egyszerű játékok. Ezek az utóbbi években mind nagyobb számban szanálásra ítélt színes, absztrakt geometriai formákból építkező játszókertek és nyitottságukkal erős kontrasztot alkotnak az utóbbi évek komplikált játékipari és speciális burkolati termékeket felvonultató, bombasztikus ugyanakkor zárt és túlszabályozott gyermekbirodalmakkal. 

Tihanyi Dominika, a Teleki tér rekonstrukcióját irányító Újirány tájépítészeti stúdió tervezője szerint ezek a játszóterek vonzóak a játékok sokfélesége és a stimuláló látvány miatt, de hiányzik belőlük az a nyitottság és természetesség, ami a kevésbé túltervezett városi parkokban, illetve a természetben megtalálható formációkat és térbeli szituációkat magától értetődően a játék helyszíneivé teszi. A gyermekek tulajdonképpen bármilyen izgalmas és differenciált természeti vagy épített képződményt képesek megeleveníteni és a játék hordozófelületévé tenni az egyéni és kollektív gyermeki fantázia segítségével. 



Ezek a természetes helyzetek nem csak fizikai, de szellemi aktivitást is követelnek a gyerekektől. A nem-figurális, nem-reprezentatív, absztrakt vagy organikus térformákat saját gondolataikkal, közös projekcióikkal kell megtölteniük. 

A Teleki tér az első olyan nagyobb budapesti közpark, amelyet a helyi lakosság intenzív bevonásával terveztek a tájépítészek. Ebben a modellben a hagyományos szerzői jellegű tervezői pozíció feloldódik a közösség szellemi munkájában, amelyet a „szakemberek” projektgazdaként és mediátorként tartanak mederben. 

A Józsefváros történetében és mitológiájában fontos szerepet betöltő egykori vásárteret a 80-as évek óta tartó romlás és elhanyagoltság évtizedei után, 2014 – ben újítottak meg. Az önkormányzat és a helyi, lokálpatrióta társulások közös erővel, az utóbbiak kezdeményezésére és szervezésében indították el a tér megújítását. Amikor a Teleki tér átalakulásáról beszélünk, akkor nem pusztán a park fizikai, „hardveres” megújulására kell gondolnunk, hanem a tervezés folyamatára, a részvételi tervezés Budapesten újszerű „szoftverét” kell a siker zálogaként értelmeznünk. A Teleki tér új formája elválaszthatatlan a közös térről való együttgondolkodás performatív - és par excellence politikai – aktusától. Ennek a – korántsem könnyű és zökkenőmentes - gyakorlatnak a szélesítése és léptékváltása nyújthat valódi alternatívát vagy képezhet ellenerőt a várost most építő állami és piaci erőhatásokkal szemben. 

Az elmúlt négy évtizedben a neoliberális várospolitikák által felszabadított gazdasági dinamika a városok tereit és képét is egyre inkább sajátos élményként, identitásként és látványosságként elfogyasztható termékké alakította. Ez a folyamat egész városrészeket alakított át komplex élőhelyekből tematikus élményparkokká, ambivalens módon tömegek számára új megélhetési formákat hozva így létre, miközben ugyanezen sokaság jelentős részét várospolgárként és lakóként kiszorította ezen centrális területek hétköznapi életéből. A tömegturizmus, az élmény- és platformgazdaság mind részei annak a városi paradigmaváltásnak, amiben a városi tér egy jelentős része mintegy elveszti társadalmi mélységét, differenciált, kreatív kiszámíthatatlanságát. A dzsentrifikáció varászpálcájától megérintett negyedek sokféle térhasználatot lehetővé tevő absztrakt terekből zárt formájú fogyasztási javakká alakulnak. A spektákulum logikája a közterek hozzáférhetőségére és formájára is hatással van, ennek hatásai jól láthatóak Budapest megújuló részein is, ahol a terek egyre növekvő rendészeti, biztonságtechnikai kontrollja gyakran bonyolult, néhol giccsbe hajló és a lehetséges térhasználati módokat a kockázatminimalizálás érdekében korlátozó formalizmussal párosul. A köztér így nem nyitott felülete és helye a társadalmi érintkezésnek és a szabad nyilvánosságnak, hanem késztermékként előállított túldefiniált kompozíció. 

E tendenciák tudatosításával értelmezhető az újonnan épített játszóterek többsége is, ahol a vidámparkosodás jegyében a gyermekek szabad játékon keresztüli szocializációja helyett inkább maguk a látványos játékok kerülnek a középpontba. A szülők és más korosztályok csak felügyelőként léphetnek be ezekbe a zárt terekbe, maguk a tárgyak pedig mintha a vizuális és egyéb ingerekkel egyébként is túlterhelt gyerekek figyelméért versengenének. 

Tihanyi szerint a Teleki tér tervezésekor – és az Újirány más munkáiban is – ennek a szintetikus, látvány és termékközpontú játszótértípusnak az ellentétét szerették volna megteremteni. A parkban a lakosság igényei és a helyszín adottságai alapján határozták meg azokat az elemeket, amelyek a különböző korosztályok számára különösen fontosak. A társas ücsörgésre, eszmecserére, pihenésre, napozásra, játékra, rendezvényszervezésre alkalmas helyek és térbútorok ugyanakkor nem egymástól elszeparált, zárt enklávékként jelennek meg az egyébként is markáns határokkal definiált parkban, hanem nyitott, gyakran egymásba mosódó térepizódokként. Az epizódok a park gerinceként működő és a teljes felületet átszelő, illetve hálóba szervező cikcakkos útvonalra fűződnek fel, de hogy ki, mikor, milyen sorrendben és mire használja őket, azt az építészeti koncepció nem törekszik előre rögzíteni. A használati módok mintázatait az egyéni igények és az - online is aktív - közösség mindennapi használata határozza meg. A cél egyértelműen az volt, hogy a kifejezetten gyerekeknek szánt játékok, (csúszda, hinta, homokozó stb.) vagy az idősebb korosztálynak kialakított “tinisarok” ne idegen testként jelenjenek meg a térben, hanem szervesen illeszkedjenek a park tájépítészeti nyelvébe és tárgykultúrájába. Számos pedagógia és gyermekpszichológiai kutatás szerint a gyermekek fantáziájának és absztrakciós képességének fejlődését a színes, figurális, heterogén felületű és szerkezetű játékoknál sokkal hatékonyabban fejlesztik az absztrakt, természetes anyagból, eminensen fából készült, a hétköznapi valóság tárgyait absztraháló játékok. 

Ennek analógiájára tehetünk kritikai különbséget a szuperjátszóterek szeparált, figurális világa, és a Teleki tér játékainak integrált, környezetbe simuló stratégiája között. A funkcionális elválasztás, és a túlgarantált biztonság helyett a játék eszközei és kitüntetett helyei itt a differenciált, mégis egységes és egybefüggő köztérsor részei. A gyerekeknek ebben a modellben más korosztályokkal és társadalmi csoportokkal azonos térben, hasonló tárgyak és térbeli szituációkban kell együtt élniük, és az aktív használat közben elsajátítaniuk ennek az együttélésnek a lehetséges formáit, sajátos szociabilitását és potenciális konfliktushelyzeteit. Ez az integratív, visszafogott tervezői hozzáállás - amely a Teleki tér esetében persze tovább redukálódott a rendkívül szűkös költségvetés jelentette korlátok miatt – minden szempontból rugalmasabb és nyitottabb épített környezetet eredményez, amely sokkal többet bíz a várost használó gyermekek fantáziájára és térbeli intelligenciájára, mint a túltervezett és merevebb konfigurációjú kalandparkok. 

Így válhat lehetségessé, hogy a gyerekek is aktív részesei lehessenek annak a kollektív kísérletnek, amit az Építészfórum azóta elhunyt alapító főszerkesztője a tér megújulásakor bizakodóan így jellemzett: “hátha megszületik a valós térben, szomszédsági-ismeretségi hálózatra épülő új Teleki tér, mint egy aprócska falu a metropoliszban.” Az azóta eltelt évek tapasztalatai alapján ez a vágyott hálózatos működés a szerény adottságok ellenére is minden várakozást felülmúlóan sikeresnek látszik. 

Az építész és tájépítész szakma számára pedig a fentiek fényében időszerűnek tűnik, hogy a játszótereket is a közterek szerves részeként, speciális építészeti feladatként értelmezzék újra. 

Szerző: Takács Ákos
A cikk a Gyermek és Város blogsorozat keretében, az NKA támogatásával jött létre