Galyatető, a szomszédos Kékes után az ország második legmagasabb hegycsúcsa, az Országos Kéktúra fontos csomópontja is. A kitüntetett földrajzi helyzet a népszerű kiránduló- és üdülőhelyet óhatatlanul a belföldi természetjáró infrastruktúra 2010-es években kibontakozó reneszánszának egyik kulcspontjává tette, szimbolikus és gyakorlati értelemben egyaránt. A Nart Építész Műterem eredetileg a galyai hotelt egykor kiszolgáló, romos munkásszálló rekonstrukciójára kapott megbízást. A hegy csúcsán, a fák árnyékában megbúvó, szerkezeti stabilitását és funkcióját vesztett kilátó újragondolását az építészek kezdeményezésére illesztették a projektbe. A szellemesen megújított és kiegészített torony a hazai és nemzetközi építészeti nyilvánosságban is feltűnést keltett, számos díjat nyert, és népszerűsége azóta is töretlen.
Az építészek – Kovács Csaba és Vass-Eysen Áron – a kőtorony talált jellegét, illetve az építészeti koncepció diagramszerű egyszerűségét hangsúlyozzák. A torony új formáját és arányait ezek szerint teljes mértékben a táj, mint kontextus alakította. Az erdő fái ugyanis idővel egyszerűen túlnőttek az építmény eredeti magasságán, elzárva a pazar kilátást. A feladat lényege tehát a kilátószint lombkorona fölé emelése, illetve a vertikális közlekedés élményszerű és biztonságos megoldása volt. Teljesen új építmény helyett a környező épületekkel azonos andezittömbökből rakott, instabil kőtoronyba pőre vasbeton szerkezetet építettek, amely megduplázza a kilátópont eredeti magasságát, merevíti a romos szerkezetet, extra funkcióként a belső tereiben pedig színes körablakokkal megvilágított bivakok nyújtanak menedéket a hálózsákos kalandoroknak. A bombasztikus – és wifibiztos – alvóhelyek kör alakú, színes ablakain átderengő fény miatt a torony éjszaka lámpásként pislákol a hegycsúcson. Az épület tömör magja körül két, egyirányú közlekedést biztosító lépcső tekeredik, amit a fényviszonyok, illetve az évszakok függvényében el- és feltűnő fémháló véd és keretez.
A galyatetői kilátó minőségében kétségtelenül kiemelkedik az utóbbi években kampányszerűen megújuló rokon építmények sokaságának átlagszínvonalából. Az ilyen megbízások első olvasatra tervezői jutalomjátéknak tűnnek, ahol komplex funkcionális program, bonyolult technológiai meghatározottságok és nyomasztó reprezentációs dilemmák nélkül koncentrálhatunk a tiszta formálás és szerkezeti kísérletezés – vagy éppen esszencializmus – örömeire. A műfaj ilyesfajta adottságai valóban számos szociokulturális meghatározottság alól felszabadíthatják az építészt, de az épített formák és a kultúrán túli, vagy az előtti adottságként értelmezett táj viszonya még az ilyen, a várostól távol eső, látszólag egyértelmű szituációkban sem neutrális, ártatlan vagy „természetes”. Éppen ezért az „autonóm” építészeti poézis diskurzusának szempontjain túlra kell tekintenünk, ha valóban meg akarjuk érteni a kilátó, mint tipológia mélyebb kulturális és pedagógiai jelentőségét.
A kilátók a „torony” sokrétű archetípusának egyik történetileg speciális változataként jöttek létre a 19. század első felében. Megszabadulva – legalábbis közvetlenül – minden korábbi szakrális, védelmi, gazdasági funkciójuktól, e jellegzetesen a modernitáshoz tartozó építmények a politikai közösség számára egyszerre a „térlátás” társas rítusának praktikus és racionális gépezetei, illetve a kollektív képzeletben jól azonosítható szimbólumai.
A típus szerepének és formájának gyors kialakulása és elterjedése szorosan kapcsolódik a romantikus tájfelfogáshoz, amely forradalmasította a társadalom és a természet közötti viszonyról való gondolkodást, az ennek nyomán létrejövő kulturális és politikai gyakorlatokat, illetve ikonográfiai rendszereket. A modern, territoriális nemzetállamok létrejötte és kulturálisan a romantika által közvetített felvirágzása átrajzolta a természethez, illetve a térhez és az időhöz való viszonyt is. Ezek a fogalmak mintegy egyesültek a „táj” új koncepciójában, amely a puszta természetet vagy a partikuláris, specifikus tájegységeket egyetlen, tagoltságában is koherens, a közösség minden tagja számára „olvasható” territóriummá, konszenzusos jelentéssel teli varázsszőnyeggé alakítja.
A politikai közösség kollektív képzeletét és fogalomrendszerét – többnyire modern – eredetmítoszok és legitimációs ideológiák tartják egységben. Ezek természetükből adódóan igyekeznek naturalizálni a tulajdonképpeni „nemzeti kultúra” hordozófelületeként és öntőformájaként értelmezendő táj jelentését és összefüggéseit.
Ez a viszony a valóságban persze korántsem „természetes” folyamat, az – eredeti jelentésétől megfosztva agyonhasznált – „genius loci” (sic!) és a „nemzeti sors” misztikus összefonódásának eredménye, hanem bonyolult kulturális-politikai program, társadalmi konstrukció. Éppen a közösségi tér- és természetlátás e szintetikus, történeti jellege miatt a természetjárás, a túrakultúra pedagógiai program is. A gyermekeknek – politikai közösség jövendő tagjainak – más kulturális kódokhoz hasonlóan el kell sajátítaniuk, meg kell ismerniük „a természethez” és az azt tagoló-szimbolizáló tájképekhez való viszony működését: mivel e viszony konstruált, ezért meg kell tanulnunk „olvasni” e finom kódrendszert.
A természetjárás infrastruktúrája tulajdonképpen ezt a pedagógiai programot támogatja. A tájat behálózó túraútvonalak, a csomópontjaikat kijelölő nevezetes helyek, a pihenőhelyek, erdei iskolák, illetve a rajtuk és bennük zajló kollektív – baráti, családi vagy intézményes – kirándulások jóval többet jelentenek puszta „rekreációs” lehetőségnél. A belföldi természetjáró turizmusnak a szabad levegő üdvös hatásain és a flóra-fauna szépségeinek élvezetén túlmutató, ezeket kulturális jelentéssel feltöltő és szerepe is van. A túrázás, a „Másfélmillió lépés Magyarországon” toposza, az ország, mint territórium megismerését, birtokbavételét, értelmezését és megélését jelentő kulturális-politikai gyakorlat is.
A tájat átszövő tér- és tárgyrendszer alapvető csomópontjai a kilátók, amelyek képletszerű tisztasággal sűrítik magukba a fent említett pedagógiai program működési mintázatait. Minden iskolai kirándulás, hétvégi túra csúcspontja a környék legmagasabb pontjának meghódítása, ahonnan aztán – általában közös fizikai erőfeszítés árán – belátható, mintegy egyben olvasható a környező táj a maga teljességében. A gyerekek általában ezekben a szituációkban találkoznak először az esztétikai fenséges fogalmával leírható érzéssel, amelyben a szemlélő szubjektum kiélezve szembesül az őt körülvevő természet radikálisan „más” léptékével, erőhatásaival, szépségében is zord idegenségével. Ebben a pillanatban lépnek színre a közösség kimunkálta értelmezési konstrukciók, amelyek segítenek felmérni, megszelídíteni, birtokba venni, tehát „olvasni” a fenséges látványt. A kilátó mellvédjének támaszkodó gyermekek a társadalmi tekintetben való osztozás elsajátításával lesznek képesek egyfelől perceptuális és konceptuális értelemben is hálóba fogni, jelentéssel telíteni, azaz otthonossá tenni a látott tájat, ugyanakkor magukat e tájat otthonná alakító szociokulturális hagyomány örököseiként, tehát a közösség tagjaiként felismerni és megalkotni.
A kilátók ebben az értelemben tehát a teret rendező kollektív fantázia fontos pontjai, a vázolt szubjektivációs folyamat sűrítményei és kulcspontjai. A 2010-es években kibontakozó valóságos kilátóépítési és -felújítási boom nyilván nem független ezen egyébiránt egyszerű építmények többlet jelentőségének felismerésétől.
Magyarországon a turistakultúra kissé megkésve, a 19-20. század fordulóján alakult ki. A centrumországokhoz hasonlóan nálunk is elsőként az uralkodó osztály szabadidős privilégiuma volt, hogy aztán a második világháború kitöréséig gyors ütemben a középosztály majd a nagyvárosi munkásosztály mind szélesebb tömegei számára is bevett kulturális és politikai gyakorlattá váljon (gondoljunk itt a különböző alkotóközösségek, szellemi és politikai kollektívák, vallási és érdekképviseleti tömegszervezetek rendkívül élénk szabadidős és túraéletére).
A turisták igényeinek és számának növekedésével a népszerű kirándulóhelyeken kiépülő infrastruktúra egyre jelentősebb építészeti beavatkozásokat igényelt. E konjunktúra egyik csúcsteljesítménye a galyatetői Nagyszálló, amely – elsőként szakítva a menedékházak léptékével – a hegyvidéki „grand hotelek" nemzetközi tipológiájának hazai adaptációja. Az 1939-ben átadott szelíd modernista nagyház kiszolgáló épületeivel és a hegygerincen felépült kilátóval már egyetlen célszerű és karakteres építészeti együttest alkotott.
A Mátra nevezetes helyei elkerülték Dobogókő sorsát, amennyiben nem lett belőlük pszeudo-szakrális vurstli. Ez az építészek lehetőségeit tekintve fontos szempont, mert így – a társadalmi fantázia explicit szélsőségeitől távol – a galyatetői kilátó építészei konfliktusok nélkül folytathatták a modern hegyvidéki üdülőhely építészetének rokonszenves, a környezeti adottságokat maximálisan figyelembe vevő, tulajdonképpen már jóval az építészetelméleti fogalom megszületése előtt a „regionalizmust” képviselő hagyományát.
Így jött létre az ország legmagasabban álló kilátója. Az egyedülálló, 360°-ban zavartalan kilátást biztosító, csaknem 1000 méteres magasságban lévő tetőterasz megközelítése egy új, kettős közlekedési rendszeren keresztül lehetséges, melynek kialakítása a torony koncepciójának egyik legerősebb, eleme. A korábban a szűkös belsőben haladó lépcső folytatása helyett a megnyújtott belső mag köré csavartak két, egymással párhuzamosan haladó lépcsőt, melyeket a függőleges vasbeton maghoz csatlakozó, könnyed acélszerkezet tart. A lépcsők egyirányúak, azaz a fel és lejutás egymástól szigorúan elkülönül. A mesterséges magaslatot mindenképpen meg kell hódítani, ha a látogató már elindult fölfelé. A feljutás élményét, a hegycsúcs megmászásának analógiájára sűríti és dramatizálja az erdő terével egybeolvadó, a látványt fokozatosan kibontó feljárat.
A négyzetalaprajzot tartó fémkonstrukció sarokoszlopai rajzolják meg a kilátó új kontúrját. A belső mag kettős tömegét, és az ezt körülölelő áttört, transzparens, tüzihorganyzott acélból készült lépcsőrendszert annak külső síkjában egy finom, ritka szövésű rozsdamentes acélháló zárja le. A hazai építészetben viszonylag kevés példa akad a különböző funkcionális, texturális és fakturális tulajdonságú elemeket integráló (és ezen tulajdonságokat részben el- és összemosó) „bőr" alkalmazására. A kilátó esetében a membrán kiválóan működik. A háló a fényviszonyoktól, az időjárástól, a látószögek változásától függően dinamikus szekvenciák sorozataként módosul; valódi homlokzatként karakteresen megjelenik, tükröződik, elvékonyodik, láthatatlanná válik, majd újra feldereng. A hálóra kiülő harmat, az esőcseppek, a téli dér, a megfagyó csapadék prizmái, a hó kristályos formái mind teljesen megváltoztatják az egyébként statikus épület képét, felületeit és jelenlétét. A fel és lejutás performatív élménye mellett ezzel a szerkesztési megoldással a kilátó teljes felülete oktatási felületté, poétikus műszerré változik, amelyen nyomon követhető az évszakok változása. Az eddig itthon felépült kilátók közül kevés viszi színre ilyen sikeresen az épített formák és a természet konfrontációját és folyamatos kölcsönhatásait.
Mindössze hat évvel ezelőtt a következőkkel zártam az épületről írott szöveget: „a Galyatetőn tavasszal átadásra kerülő kilátó egy bíztató építészeti hozzáállás eredménye, amennyiben elkerüli az építészet „természetközeliséghez” kapcsolódó kliséit, és organikus pretenziók helyett masszív, a helyi viszonyoknak megfelelő, racionális anyagválasztással és szerkezetalakítással teremt a lenyűgöző tájra reflektáló, izgalmas épített tereket.”
Az azóta eltelt időben a galyai kilátó építészete szinte minden szempontból „jól öregedett”. Ugyanakkor, ha a természet és az építészet – pedagógiailag is értelmezhető – viszonyáról van szó, már alig fél évtized múltán sem kerülheti el figyelmünket a társadalmi képzelet érzékenységének változása, és elkerülhetetlen, hogy erőteljesen rákérdezzünk e viszony mélyebb ökológiai aspektusaira is. Hogyan hozható létre hasonlóan sikeres térbeli program és kompozíció a természet erőforrásait végletesen kizsákmányoló vasbeton technológia elutasításával?
Szerző: Takács Ákos
A cikk a Gyermek és Város blogsorozat keretében, az NKA támogatásával jött létre
Megjegyzések
Megjegyzés küldése