2020. febr. 26.

Egy jobb jövőért...


A tavaly májusban megrendezett Építészek és Gyerekek nemzetközi konferencián 17 ország képviselte magát és hozott létre egy fórumot az épített környezeti nevelés témájában. A szervezőjét, Somogyi Krisztina vizuáliskörnyezet-kutatót kérdeztük, hogyan látja az az épített környezeti nevelés helyzetét Magyarországon és nemzetközi szinten.




Miért kell foglalkozni az épített környezeti neveléssel? 

Az épített környezetet az, aki a nem építész, olyannak érzékelheti, hogy azt készen kapja, beleszületik, mások csinálják meg a számára. Ugyanakkor az ember akarva-akaratlanul is alakítja a környezetét, tulajdonképpen egy kölcsönkapcsolatként érdemes gondolni a köztük lévő viszonyra. Ráadásul az épített környezet jelentésteli: ezek közül a legfontosabbak a túléléshez szükségesek, általánosak, míg mások összetett értékeket, szándékokat jeleznek: kifejezik közösségek identitását, összetartozását vagy éppen személyes emlékeket hordoznak. Az épített környezeti nevelés az én olvasatomban elsőként olyan élmények megtapasztalása és tudatosítása a környezetben, ami természetesen adódik. Ahhoz segítséget kell nyújtanunk, hogy egy gyerek megtapasztalja magát a térben, megtalálja a helyét a (fizikai) világban, legyen gondolata, szándéka róla, eszköze arra, hogy kifejezze magát, meglássa értékeit az örökségül kapott helyzetnek és elhiggye, hogy lehetősége, feladata és felelőssége a jövő tereinek alakítása. A legfontosabb feladat számomra annak a gondolatnak a támogatása, hogy mindenkinek van módja és lehetősége alakítóan jelen lenni a saját környezetében. 

Neked mi a személyes motivációd? 

Az épített környezeti neveléssel nem mint tevékenységgel találkoztam először, hanem a hiányával szembesültem, amikor a nagyobbik fiam elment óvodába. Építészettel és vizuális kommunikációval foglalkozó emberként megdöbbentett, hogy amúgy kulturált, kedves és képzett óvónők mennyire sztereotip módon viszonyulnak a vizuális kifejezéshez és a térhez. Ugyanakkor magabiztosan akarják alakítani azt a gyereket, aki hozzájuk kerül, így az én fiamat is. El voltam keseredve. Az első foglalkozásokat így az oviban tartottam, de pár évvel később, már nagycsoportban. Az egyik óvónő megriadt attól, hogy az új elvárás szerint neki a városról kellene valamit tanítani a gyerekeknek. „Vidéki lány vagyok, a várost én nem ismerem, hogyan tartsak nekik róla előadást” - mondta, amikor felkért, hogy inkább én csináljam. Megdöbbentem, mert tudtam róla hogy több, mint 10 éve él már Budapesten és több, mint 20 éve óvónő. Vajon miért akar előadást tartani ovisoknak egyáltalán? Mit jelent az, hogy nem ismeri a várost, hiszen nap, mint nap benne él, ez a közege? Különféle játékot eszeltem ki, amihez sokszor még eszköz sem kellett, csak egy-egy bútor, kéznél lévő tárgy, vagy az üres tér. A legnagyobb sikerű játékok egyikében különböző házak voltunk, ki-ki ami akart lenni: összekapaszkodtunk utcákká, körbeálltunk terekké. A nyughatatlan gyerekek például lakókocsik lettek, hogy szabadon szaladgálhassanak közöttünk. A sok nevetés mellett a legnagyobb hatást azonban az óvónőnél értem el, aki egy idő után megértette, hogy valami olyan természetes dologról van szó, amiről neki is van érvényes és személyes tapasztalása. Környezetpszichológiai kutatásaim óta már azt is tudom, hogy az óvoda, aztán pedig az iskola kitüntetett alakítója és helyszíne a szocializációnak. Manapság sokszor eszembe jut, hogy vajon milyen óvodai környezetbe vinném a fiaimat most, hogy már nem csak nekem van tudásom a környezet kitüntetett fontosságáról, de számos intézményvezetőnek is. Szerencsére így Budapesten vannak már olyan helyek, ahová örömmel járatnám őket. Célom, hogy elősegítsem, hogy a jó építészet minél több gyerek saját élménye legyen: azaz minél több gyerek járjon olyan közintézménybe, amely tereivel és a benne folyó tevékenységekkel is segíti a térhez, környezethez, építészethez való pozitív viszonyát a gyerekeknek.

Mi lehet a Magyar Építőművészek Szövetségének a szerepe, feladata ezen a területen? 

Golda János MÉSZ alelnök szavait idézem: „Nem az építész épít, hanem mindig egy közösség”. A kortárs építészet pozitív recepcióját nehezíti, hogy a közízlés és a vizuális és térbeli intelligencia fejlesztése Magyarországon nem megfelelő. Nem marad ki a közoktatásból teljesen, csak éppen verbális úton, tananyagként és nem megélt élményként, mozgással, kooperációval, kreativitással és kritikai gondolkodással összekapcsolt közösségi tanulásként közelítenek hozzá. A másik oldalt nézve az is igaz, hogy az építésznek sincsen sok esetben kellő érzékenysége a megbízói és használói szándékok megértésére. A magyar építőművészet fejlődését szolgálja, ha a használók közössége értőbb módon közelít az építészethez, a térhez és a térhasználathoz. Ez az attitűd építész vagy tér szakértő részvételével vezetett foglalkozásokon alakulhat ki. A közös munka pedig- mint minden részvételi helyzet - formálja azt is, aki vezeti: az építész is fontos tudásokhoz jut a közös munka során a használatról. A MÉSZ számára a minőségi építészet és annak jó fogadtatása kiemelt szempont, örülök, hogy ebben az épített környezeti nevelés fontosságát felismerték. Krizsán András MÉSZ elnök, ezt úgy fogalmazta meg, hogy „a Magyar Építőművészek Szövetsége számára fontos a térérzékelés, a térhasználat és a téralakítás képességeinek fejlesztése, valamint az épített környezettel kapcsolatos ismeretek átadása a legkisebb kortól az idősebbekig, hogy a felnövekvő generációban kialakuljon a minőségi környezet iránti igény és az esztétikai és társadalmi kérdések iránti érzékenység.”

Hogyan látja a Nemzetközi Építész Szövetség (UIA) a saját, illetve az építésztársadalom szerepét és feladatát? 

Az UIA Architecture and Children munkacsoportja elkötelezetten hisz abban, hogy a jövő társadalmát alapvető feladatunk edukálni az épített környezettel kapcsolatban. A felvetés tulajdonképpen a gyerekek jogaihoz köthető, ezért számos esetben az UNESCOval közösen ír a csoportunk alá állásfoglalást a témában. A nemzetközi helyzet nagyon különböző, valójában néha egészen megrázó hallani, hogy egyes afrikai, ázsiai vagy dél-amerikai országban a gyerekek alapvető jogai komolyan sérülnek, így a tanuláshoz, fejlődéshez, játékhoz és önkifejezéshez való jogokon túl a biztonságuk és a túlélésük sem garantált. Láttam képsort, filmet pici játszótérről, amit lelkes építészek hódítottak vissza a drogkartelltől, hogy a közösséggel együtt építsenek játszóteret, ahol a mozgáskoordináció javítható, megélhető a közösség és tervezhető jövő. Láttam gyerekarcokat egy-egy olyan foglalkozás során, amikor először került egy gyerek kezébe olló vagy ceruza, vagy a hajtogatás során a papír teret formált a keze alatt. Az egyik országban a túlnépesedés a gond, a másikban az autós közlekedés miatt ismeretlenné váló város. Látható, hogy a problémák és azok a szervezetek, akik foglalkoznak épített környezeti neveléssel egyfelől nagyon különbözőek - még Európán belül is - de amit klímaszorongásként emlegetünk az elmúlt években, az mindenütt jelen van: mi lesz a föld ökológiájának a jövője? Hogyan tudunk ennyien együtt élni ezen a földön? Azt tapasztalom, hogy az építészek társadalmában is egyre többen teszik fel ezeket a kérdéseket. A mi felnőtt generációnk eddig valahogy nem találta még ki az igazán átütő választ. Én abban bízom, hogy a következő generáció okosabb lesz: nem azért mert nagyobb a tudása, hanem azért mert remélhetőleg máshogy gondolkodnak majd, jobb kérdéseket fogalmaznak meg, ami elvezet majd más logikákhoz és válaszokhoz. Ehhez kreativitásra, kritikai gondolkodásra, együttműködésre, arányosságra, a valóság érzékelésére, analízisre és szintézisre és persze felelősségérzetre lesz szükségük. Az épített környezeti nevelés ezt mind fejleszti. Szóval vissza is jutottam a második kérdéshez: azért foglalkozom épített környezeti neveléssel, mert fontos a jövő.

Somogyi Krisztina
vizuáliskörnyezet-kutató, építészet kritikus
az Építészfórum egyik főszerkesztője
a MÉSZ delegáltja az UIA Architecture and Children munkacsoportjába

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése