2011. júl. 5.

Könyvajánló: Pásztor Árpád: Muzi


A szerző, Pásztor Árpád Molnár Ferenc barátja, nem mellesleg A Pál utcai fiúk egyik hősének ihletője 1930-ban írta meg a maga gyerekkorának regényét. A történet 1887-ben játszódik és a szerző hangjában folyamatosan visszatér az elmúlt idők iránti nosztalgia. A gyerekkortörténet, illetve a régi Pest iránt érdeklődők számára viszont ez jót jelent, mivel kultúrtörténészi pontossággal és kimerítő részletességgel szakítja félbe majdnem minden oldalon a történetmesélést, hogy elmagyarázza a "mai" gyerekeknek a laufméta vagy a stukkolás szabályait és a változásokra rámutató pontos helyszínrajzot adjon. 

Mindenkinek ajánlom, aki egy kis időre szeretné maga előtt látni a száz évvel ezelőtti Pest utcáit és gyerekeit. Az új kiadás (Móra Könyvkiadó, 2008) végén egy utcanév szótár is található, amelynek segítségével egészen pontosan azonosítani lehet a cselekmény helyszíneit.

Olvass bele!
Részlet a műből:

"Ti azt hiszitek, hogy a Múzeumkert egy vasráccsal körülkerített kert, amelynek határa 1930-ban, amikor ezt a könyvet írom, délről a Múzeum körút, északról az Eszterházy utca, kelet felől a Múzeum utca és nyugatnak a Főherceg Sándor utca, de mi, akik 1887 körül voltunk tízévesek, nagyon jól tudjuk, hogy a Múzeumkert nem egy vasráccsal körülkerített kert, hanem az egész világ, amelynek határa mindenfelől a végtelenség.1Nem is Múzeumkert a neve, hanem röviden és mégis messzihangzón: Muzi!– Jössz a Muziba? – kérdezték a gyerekek akkor egymástól.– Ott leszek a Muziban! – hallatszott a felelet.És a Muzi – az én gyermekkorom Muzija – sok csodálatos történetet tud, amiket a mai gyerekek már nem ismernek.Az én Muzim előtt még lóvasút szaladt, az én Muzim előtt katonabanda masírozott a „Nájgebáj”-ba,2 az én Muzimat Szent Istvánkor elözönlötte a sok falusi, az én Muzimban még nem állott Arany János szobra, az én Muzimban a solferinói és königgrätzi csaták molnárkék pantallós, szürke kabátos veteránjai állottak őrt, az én Muzimban rablót és pandúrt, hosszú métát játszottunk, versenyfutásra ott gyűltek össze Pest fiúi, tavaszkor ott volt a legnagyobb gojzi vásár, onnan indultunk verekedni a Kistérre, a messzi Fatérre, a Károlyi-palota márványcsúszdáján ott lyukasztottuk ki mind a nadrágunkat, onnan vándoroltunk ki a ligetbe a Garobaldihoz, az első indiánokhoz, akik az állatkertbe jöttek…Mondom, egy egész világ volt a Muzi és főhőse egy villogó fekete szemű fiú, akit Pikinek hívtak.Ennek a Pikinek a históriáit mesélem el nektek, 1930 gyermekei…Tehát egyszer volt, hol nem volt 1887 körül…"
* * *
(...)
Vizsgai ünnepi ruháját le se vetette, kiült a gangra, ölébe vette A rejtelmes szigetet, s egészen négy óráig olvasott. Rekkenő, állott volt a meleg, az ég mozdulatlanul kék, s a nagy ház tevése-vevése, lélegzetvétele egyhangú zsongásba olvadt. A gyalulás csusszanó zaja, a szögecselés, amely Gottlieb bácsi műhelyéből kihallatszott, egybefolyt Takácsék varrógépének zörrögésével, az első emeleten Altayék cselédjének éneke dallamba fonta az udvar zaját, a gangra nyíló konyhaajtók előtt szomszédok üldögéltek, lenn az udvaron nyikorgott a kút, valahol kanári énekelt, szép, csendes, józsefvárosi pesti délután volt.
De négy óra.
Valamit tenni kellene – gondolta Piki.
„Lecke nincs!” – nagyot nevetett. Boldog, évbezáró, szüneti nevetéssel. Többé nem kell félnie Rózsa tanító úrtól, többé nem látja az iskolaszéki elnököt. És gondolatban hirtelen nagyot ugrott.
Sándor utca 13. Ott lakik Gyulai Pál, aki a Hadnagy uramat írta. Lemegy, megnézi a házat, és tisztelettel néz fel a kaputól jobbra levő földszinti ablakokra. Ha már egy ezüstforintost kapott miatta. Felállott, a széken hagyta A rejtelmes szigetet, anyjának egy szót sem szólott, s már lenn volt a Sándor utcában. A sarok mellett jobbra az első ház volt a 13. Egyemeletes, sárga épület. Nagy, barna kapujában kis nyitott ajtó, mint a nagykapu fia, s azon át be lehetett látni az udvarba.
Piki előbb átment a másik oldalra, s onnan akarta nézni a jobb kéz felé eső ablakokat. De tisztelet helyett arra gondolt, hogy milyen furcsa lehet, hogy valaki verset ír. Hogy élő ember ír verset. Ő eddig azt hitte, hogy csak halott költők verse van az olvasókönyvben, s egész meglepte, hogy élő ember is ír verset. Hogy Gyulai Pál él és Petőfi nem él! Nézte, nézte az ablakokat, függönyöket látott rajtuk át, egy lelógó petróleumlámpa körvonalát, de más semmit. Átment hát a ház elé, besettenkedett az udvarra, amelynek elején ferdén a földbe dugott, felfordított palackokkal körülkerített virágágyakban muskátli és fukszia virított, odébb meg oleánderek virultak favödrökbe ültetve, az udvar mélye dús kertben végződött, hatalmas, terebélyes dió- és eperfa állott benne, a diófa alatt pad és asztal és a szomszédban a Nemzeti Tornacsarnok fás udvara. Mintha a város megszűnt volna itt.
Mindig beljebb és beljebb ment a kapu alatt, s lassan elért egy vörös téglás lépcsőhöz, mely jobbra, a magasföldszintre vezetett. Virágokkal szegélyezett folyosó, a végén nyitott ajtó.
Már egészen ott volt.
Kedves öregasszony rendezgetett a konyhában.
– Kit keresel, fiúcska? – kérdezte.
– Itt lakik Gyulai Pál, aki a Hadnagy uramat írta? – kérdezte halkan Piki.
– Igen… Miért? – nézett rá barátságosan a gazdasszony.
– Mert abból feleltem ma a vizsgán, és egy ezüstforintost kaptam! – felelte Piki, és meg se gondolva, hogy mit mond, folytatta: – Itthon van Gyulai Pál?
– Várj, fiúcska, megnézem! Mert már készülődünk Leányfalura! – És a kedves öreg- asszony eltűnt.
Piki ott állott a nyitott konyhaajtó előtt. Jobbra egy üvegablakos csipkefüggönyös ajtó. Kinyílott néhány pillanat múlva, s Piki azt se tudta, hogyan, bent volt egy szobában.
A falak mentén nagy könyvespolc, az asztalokon, székeken könyvek, az íróasztal tele könyvekkel, írásokkal, s előtte egy őszes, gömbölyű fejű, hosszú csibukos kis emberke. Nem sokkal nagyobb, mint ő maga… Hát ez a Gyulai Pál? A szeme úgy csillogott, mint a fényes fekete csibor, s hosszú pipájából pöfékelve kérdezte:
– Hát mi járatban vagy, fiam?
Piki csak állt, csak nézett… Hát ez a Gyulai Pál? Ez írja a verseket? És eszébe jutott az iskolaszéki elnök. Mit is mondott? S gépiesen beszélni kezdett:
– Eljöttem, hogy tiszteljem… A Hadnagy uramért kaptam egy ezüstforintost… A mamámnál van.
– Hát el tudnád-e újra mondani? – kérdezte a költő, és a szeme nevetve ragyogott.
Piki bokáját összeütötte, meghajolt, s rákezdte: Hadnagy uram, írta: Gyulai Pál.
A kis ember hátradűlt székében az íróasztal előtt, s Piki lelkesen vágta ki: „Csak előre, édes fiam!”
Az ősz költő arca szelíd lett, elérzékenyült. Megveregette Piki vállát.
– Köszönöm, fiacskám! Köszönöm!
Belenyúlt íróasztala fiókjába, kerek kis skatulyát vett elő, kinyitotta a fedelét, és szalmiákcukorral kínálta meg Pikit. Megsimogatta a fejét, és útnak engedte.
A kedves néni, mikor betette az ajtót, az előszobában még azt mondta neki:
– Örült a méltóságos úr!
Költő?… Méltóságos úr?… Könyvek?… Mindez csak úgy gomolygott Piki fejében. Hát a könyv olyan fontos lehet az ember életében? Azok ritka emberek… méltóságosak, akik verseket írnak?… Több egy versíró, mint egy asztalos?… Mint a Gottlieb bácsi?… A Gyulai Pál biztosan nem tud szekrényt csinálni, se széket…
A kapu alatt kiköpte a szalmiákot, mert nem szerette, és csak tiszteletből vette a szájába. Haza akart sietni, hogy elmesélje a nagy eseményt, de a levegőn, az utca zaján, a nyári délutánon át dobpergést hallott. Valahonnan a Kálvin téri piac felől. Nem masírozó katonák dobpergését, hanem katonabandáét. Mert más hangja van a menetelő század dobjának és más a bandáénak! A századé puhább, a bandáé pattogóbb, keményebb, talán hangosabb is, és az első néhány pergés után már bevág a nagydob: bum, bum, bumbumbum, hogy azután ebből a dobhangversenyből kinőjenek a kürtök, trombiták és sípok és fuvolák.
Hallotta, érezte, hogy katonabanda jön! Nem azért volt ő a rétség fehér paripája, hogy hamarabb ne ért volna a Múzeum körút és Sándor utca sarkára, mint a katonabanda. Úgy futott, mint senki a Muziban. Futtában átugrott egy kis kézikocsit az Eszterházy utca sarkán, az inasgyerek, aki húzta, majd elesett ijedtében, s mikor a Muzi mellett száguldott el, mint a kaptár nyüzsgött az egész kert.
– Banda! Banda! – járt szájról szájra.
Abbamaradt a laufméta, a rabló-pandúr, a stukk, a golyózás, az egész kert a körút felé áradt. Lövőgyakorlatról jöttek haza a katonák. Egy egész ezred. És elöl a banda. És a banda élén a tamburmajor. Így hívták a vezetőt. Szebb embert el se lehet képzelni. Magas volt, kék szemű, és aranyszőke szakálla a melle közepéig ért. Ő is vászonnadrágban volt, mint a többiek, a nadrág bokában kis vászonszorítóval átkötve, hogy könnyebb legyen benne a járás, de kék blúza felett keresztben fekete bársony, aranyhímzésű széles vállöv csillogott s végződött nehéz rojtban, jobb kezében aranypaszománttal körülkerített, nagy, csillogó fejű botot tartott (talán arany is a bot feje!), és a gyönyörű karmesteri bot ütemére pattogott a mars zenéje. A tambur szakálla úgy lengett, mint egy győzelmi zászló, amely felett egy piros, rojtos bosnyák sapka himbálózott fel-le a lépések ütemére.
Mert a bosnyákezred vonult haza a Nájgebájba.
Olyan volt a ruhájuk, mint a többi k. u. k.  bakáé, de fejükön vörös fez. Ez mutatta, hogy bosnyákok. A Monarchia nagyon vigyázott arra, hogy népei nemzeti hiúságát kielégítse. A galíciai ulánusok csizmába szorított bő, buggyos lengyel nadrágot és ulankakabátot hordtak, a tiroli jágerek tiroli színeket, a magyar honvédek paradicsom- és paprikaszínű feszes nadrágot és a bosnyákok mohamedán fezt és buggyos török nadrágot.
Nagy, nagy néprajzi múzeum volt az Osztrák–Magyar Monarchia hadserege.
De most a nagy ármádia közepe a bosnyák volt, amely a Múzeum körúton masírozott. És előtte Pest minden utcagyereke. Még a Bakács tériek is! Cigánykereket hányva, hangos fütytyöket eregetve a zene taktusára. A cintányér csörrenésére dobogni kezdtek standjukon a fiáker- és konflislovak, megállottak az út két partján a járókelők, az ablakok megteltek kíváncsi fejekkel, a Kerepesi út és Hatvani utca sarkán megállottak a lóvasutak, a Nemzeti Színház előtt megakadt a kocsiforgalom, s a járókelők közt elégedetten álldogált a pepitaruhás, sárgásfehéres pofaszakállú báró Podmaniczky Frigyes.
Elöl pedig a csibészek táncoló áradatában Piki.
Egy perc alatt elfelejtette, hogy ünnepi ruha van rajta, hogy egy fél óra előtt még Gyulai Pállal beszélt, hogy voltaképpen már első gimnazista, akinek nem illik az utcán cigánykerekeket vetnie. A banda marsot játszott, az ezred fején végighullámzó vörös fezek mint a rétek pipacsa emelkedett és süllyedt a lépések ritmusán, nagyszerű volt visszamaradni a nagydobot húzó kis póniló mellett, nézni, hogy a nagydobos bőrrel bevont ütőjével milyeneket sóz kerekeken guruló dobjára, figyelni a cintányéros elsikló, csattogó ütésére, nézni a furcsán csavart trombitára erősített kottákat, aztán meglesni, hogy a tambur széles intésére, mikor a széles fejű bot egész kört ír le a levegőben, hogyan hallgat el a zene, hogyan perdül közelről, messzebbről, messziről az egyes századok dobja, hogy pattog megint a banda kisdobja, és bum, bum, bumbumbum, hogy kezdődik megint az egész elölről.
Már elhagyták a Károly körutat, az Orczy kávéházban abbamaradt a tejeskávé- és kuglófevés, a vendégek mind kiszaladtak az utcára, már a Váci körúton az épülő és soha el nem készülő Bazilika előtt jártak, már a Sétatér utcán át a Széchenyi térre kanyarodtak, amelynek jobb sarkában szélesen nyílott a Nájgebáj ezredeket elnyelő hatalmas kapuja.
A Nájgebáj, ahogy a pesti nép hívta… A Neugebäude!
A Széchenyi tér, a Hold utca, a Gyapjú utca és a Nádor utca folytatása között elterülő óriási területet foglalta el ez a molnárkékre festett falú kaszárnya – egész város! –, melyet még II. József császár építtetett száz év előtt. Akkor még új volt, de Piki már úgy tanult róla az iskolában, hogy 1849-ben oda zárták és ott végezték ki a hazafiakat.
De most nem ez járt az eszében. Most következett a kirándulás legszebb, legizgalmasabb része. Az érkező ezred tiszteletére a kapu alatt az őrség fegyverbe állott. Piki messze megelőzve a menetet futott előre, hogy minél jobban láthassa, élvezhesse ezt a csodálatos látványt!
– Gewehr heraus!4  – hangzott egy elnyújtott, hosszú kiáltás.
S az őrszobából düledező, nagy bakancsú futással hórihorgas bosnyákok bújtak elő, a fal mellé támasztott puskákat vállukra kapták, sorba állottak, kiigazodtak, nekiegyenesedtek, jött a tiszt, kihúzta kardját.
– Wache, rechts schaut!5 – pattogott kurtán a vezényszó.
A banda odaért.
Csak egyszer, csak egyszer bemenni velük a nagy kaszárnya udvarára… Nem maradni állva, kinn, a bámészok, szájtátók sokadalmában s nézni, hogy kanyarodik el bent a banda, hogy áll fel, s vele szemben hogy marsol el döngő lépésekkel az egész ezred.
Csak egyszer, csak egyszer bentről látni ezt! Piki szíve a torkában vert erre a gondolatra, s mialatt az őrség fegyverbe állott, mint a nyúl rohant előre, át a mély kapuboltozaton az udvarra. Senki se nézett rá, senki se állotta útját. Odabenn egy csomó gyereket látott egy csoportban.
Hogyan? Ezek mind beszöktek? – gondolta magában, mert sohasem hallott arról, hogy a kaszárnyában továbbszolgáló altisztek, úgynevezett zupások laknak, s ezeknek családjuk van, gyerekük.
A zupásgyerekek egy csoportban várták a bandát.
Jött… jött a banda!
A kapu alatt megtízszereződött a kürtök zengése, a vastag falakról visszhangozva hullott le a Prinz Eugenius induló, a szőke szakállas tambur botját hegyesen előrelökve balra kanyarodott, s utána a banda kivált a sorból, nagy négyszögbe fejlődve megállt, s úgy fújta, fújta.
Előugratott lóháton egy tiszt úr, kihúzta kardját, megállott szemben a bandával, s minden század kapitánya, mikor odaért, pulykavörös arccal kiáltotta lován megmerevedve:
– Compagnie, links schaut!6
A fáradt, poros, izzadt, nagy, lingár bosnyákok összeszedték utolsó erejüket, vágták, döngették a lépéseket, s miután elvonultak s elhangzott a „Ruht!”,kókadtan estek össze s tűntek el az udvar távolában.
Udvar? Nem, egész város volt a Nájgebáj. Elszórva a poros, óriási területen nagy kék házak, földbe cövekelt korlátok között lovakat járattak, nagy messze hatalmas rézkondérok füstölögtek, körülöttük, kezükben csajkával tolongó katonák, akik most érkeztek meg, másfelé nyitott ajtajú nagy fészerek, istállók, épületek, olyan volt az egész, mint egy nagy, nagy közraktár vagy gyár, amelyben katonák a munkások. Kiabálás, lótás-futás mindenfelé, a hátsó kapun – alig lehetett odalátni! – szekerek vonultak ki, ott meg vasrácsos ablakok, talán éppen a 49-es börtönök…
– Hogy jöttél be? – kérdezte most Pikitől hirtelen valaki.
Felrezzent elmerült, álomszerű bambálásából.
Nála jóval nagyobb fiú állott mellette, s körülötte öt-hat kisebb. Mind kíváncsian, fürkésző szemmel nézte. Mit fog mondani az idegen fiú?
Pikit a kérdés váratlan volta meghökkentette. Mit feleljen neki? Ez nem a Muzi, nem a Kistér, itt idegen talajon áll, nem használ a stukk, se a tempó, itt nem indián, nem irokéz, ez a Nájgebáj, amelynek törvényei, szabályai idegenek, ismeretlenek számára.
Minden lélekjelenlétére szüksége volt, hogy valami szamárságot ne kövessen el. Úgy érezte, hogy valami tekintélyre kell hivatkozni, akit ezek a fiúk is elismernek. S helyes ösztönnel kitalálta, hogy minden ember legnagyobb tekintélye ő maga. Minden ember magát tartja a legfontosabbnak.
Ahelyett, hogy felelt volna, ő kérdezett.
– Hogy hívnak téged? – kérdezte a nagy fiútól.
– Schwechla! – felelt az. – Az apám bandaőrmester! – tette hozzá nagy büszkén.
– Schwechla? – kiáltott fel tettetett örömmel Piki. – Te vagy a Schwechla?
És mintha rég keresett ismerősre bukkant volna, nyújtott kezet a trikóinges, felfelé fésült hajú, pisze cseh orrú, szeplős Schwechlának.
– Piki vagyok! – mutatkozott be.
Schwechla nem értette az egész helyzetet. Ő verekedni akar, bele akar kötni az új fiúba, és az örül, hogy ő a Schwechla, és kezet nyújt. Mit akarhat?
A feléje nyújtott kezet elfogadta, s csak anynyit mondott:
– Na?
Piki érezte, hogy megnyerte a csatát. Ha már kezet adott, nem lehet baj, s már nyugodtan folytatta:
– A Rózsa tanító úr küldött hozzád.
Schwechla most már igazán kezdett zavarba jönni, de úgy érezte, hogy a többi fiú előtt nő a tekintélye, ha a városból egy tanító fiút küld hozzá.
– Mit akar a Rózsa tanító úr?
Piki most már egészen simán folytatta. Újra indiánnak, Csingacsguknak érezte magát, ravasznak, kígyósimaságúnak és hangtalan nevetésűnek. Becsapja a halvány bőrűeket.
– A Rózsa tanító úr történetórán azt magyarázta, hogy keressük fel a Nájgebájban a Schwechlát, hogy ő itt mindent tud, és mindent megmutat és megmagyaráz.
– Az igaz! – felelte Schwechla, és győzelmesen nézett körül.
A többiek tisztelettel, ragaszkodással néztek rá. Mégis nagy ember a Schwechla!
– Hát mit akarsz látni? – kérdezte felsőbbségesen Schwechla.
– Mindegy. Amit te akarsz – alkalmazkodott a helyzethez Piki.
És elöl Schwechla Pikivel, s utánuk a többiek, nekiindultak a Nájgebáj pormezőinek és épülettömbjeinek. Az istállók hátsó, nagy, csupasz falához értek.
II. József is stukkolásra teremtette. Piki zsebébe nyúlt, kis fonott labdát vett elő és a falhoz vágta.
– Stukk? – kérdezte felcsillanó szemmel Schwechla.
– Stukk! – felelt Piki.
És vizsgát, új ruhát, Gyulai Pált, Nájgebájt elfelejtve kivettek, két pártra bomlottak, és megindult a játék.
Az „új fiú” fényesen bevált. Lestukkolt mindenkit, versenyfutásban, egylábrúgásban győzött, minden tornaszeren „kunsztokat” csinált, s mikor leszállt az este, szinte fájt tőle a búcsúzás.
– Várj kilencig – beszélte rá Schwechla –, akkor van a takarodó.
– De nagyon messze lakom!
– Egyszer maradhatsz!
A sötétben Schwechlával bejárta a Nájgebájt, hallgatta a cúgszobákból kihallatszó szép, szomorú bosnyák dalokat, megnézte a könnyűágyúkat, a trénkocsikat, s pont kilenc órakor odaállt a négy trombitás elé, aki körben felállott s egyszerre fújni kezdte lassan, lágyan, de mégis messze hangzón a melódiát, amelynek szövegét ő úgy tudta:
– „Haza, haza, rongyos baka…”
Haza, haza, fáradt Piki!
– Szerbuc! Gyere el máskor is! – mondta Schwechla.
– Szerbuc! – felelte Piki.
A Hold utcai kiskapun ért az utcára. Sötét volt, a gyenge petróleumlámpások alig világítottak, mögötte az elcsendesedett, alvó Nájgebáj messze földről idehozott bosnyákjaival, csehjeivel, trénjével, ágyúival.
Kinn állott a nyári estében, apró földszintes vityillók között, azokon túl a Váci körút, a Váci körúton a lóvasút.
Bár már ott volna a sínek mellett. Az első keresztúton lefutott s kiért a sínekhez. Szerencséje volt, mert már jött is a sárga-zöld zászlós emeletes Újpest–Városligeti kétlovas lóvasút. Bár senki se járt a síneken, a kocsis vígan fújta szarutrombitáját, a két kövérkés muraközi lovacska patkója vígan csattogott a kőkockákon. Piki megvárta, míg odaér a kocsi, akkor nekieredt, és fogás nélkül felugrott a kocsis mellé. Vaspálcával feltámasztott, vastag nemezzel bevont nyergen ült a kocsis, fején zsokésapka, oldalán, vörös zsinóron csüngő kürtje, jobbja mellett bőrtartóba tűzött ostora.
Piki a mögötte levő padra ült. Kihalászta zsebéből a négykrajcárost, s odaadta a kalauznak.
– A Hatvani utcáig!
Repült a két lovacska végig a csendes városon. A rendőrök hosszú kardjukkal, fehér lószőrös, fekete keménykalapjukban, nagy pléhszámmal a mellükön álltak az utca közepén. A Szikszaynál a Nemzeti Színház előtt nagy tömegben áramlott a nép, akkor volt vége az előadásnak, mely mindennap hét órakor kezdődött. Piki átfutott a Kerepesi úton, s éppen be akart fordulni az Ősz utcába, amikor sápadt arccal, kisírt szemmel eléje állott testvére, Karolin.
– Hol voltál? Hol voltál? – tört ki belőle. – A mama egészen odavan… Nyolc óra óta keresünk.
Fel a lépcsőn, be a lakásba.
A konyhaajtó bezárul, két pofon, sírás, elhalkuló szipákolás, egy petróleumlámpa fénye kilobban a konyhában, s a kuckóban zűrzavaros álomtömkelegbe keveredik vizsga, iskolaszéki elnök, Gyulai Pál, Bartos Elza, katonabanda, Nájgebáj, Schwechla, pofon, stukk, Hadnagy uram, Rózsa tanító úr, zöld zászlós lóvasút… Szuszogás… Csend… Piki elaludt. (…)
_________________________________________
1 Ebben a könyvben sok régi utcanév fordul elő. Ezeknek az utcáknak mai elnevezését lásd a könyv utolsó oldalain
2 "Nájgebáj", így emlegette a pesti nép a Neugebäudét, magyar nevén Újépületet, a II. József idején épített nagy kaszárnyát és  börtönt
3 k.u.k. a "kaiserliche und königliche", magyarul: "császári és királyi" rövidítése 4 Fegyverbe! 5 Őrség, jobbra nézz! 6 Csapat, balra nézz! 7 Pihenj!

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése