2021. ápr. 15.

Gyermek és technológia


Digitális kultúrája legtöbbünknek organikusan alakult, a fiatal generációknak a mobilITy – és a hozzá hasonló oktatási terek – egyedi és vonzó élményt képesek nyújtani a digitalizációban rejlő lehetőségekkel kapcsolatban. Biztató a gondolat, hogy lehetséges ezen a területen is tudatos felhasználóvá válni, és hatékonyabbá tenni a digitális világban történő intuitív felfedezőútjainkat. A győri Mobilis többgenerációs tudományos játéktere ugyanis már tematikáját tekintve is innovatív helyszín, a mobilITy pedig ezen belül egy különleges oktatási tér, ahol a legújabb infokommunikációs és digitális eszközök kipróbálására nyílik lehetőség. Az élményalapú oktatás mintapéldája, amelyet jelen sorozat keretében külön izgalmassá tesz, hogy az oktatási módszertan és a téralakítás párhuzamosan és szoros kölcsönhatásban fejlődött. Mindemellett pedig a legérdekesebb kérdés, hogy a 300 négyzetméter alapterületű fizikai tér hogyan képez küszöböt az innen nyíló virtuális világok végtelen tereibe. 

A mobilITy a digitalizáció nagyon sok területét járja körül, többek között programozással, animációkészítéssel, virtuális valósággal, kiterjesztett valósággal, 3D nyomtatással és humanoid robotokkal ismerkedhetünk itt. Amikor egy osztály megérkezik Sany, a humanoid robot fogadja őket, és tér bejáratával szemben, egy kerek szőnyegen, puffokon ücsörögve kapnak eligazítást arról, hogy mi fog történni a foglalkozás 90 percében. Az eligazítást követően kisebb csoportokban, a téren belül kijelölt 5 helyszínen zajlanak párhuzamos foglalkozások, ezek között rotálódnak a csoportok, mindenhol hozzávetőleg 15 percet eltöltve. 

A különböző foglalkozáshelyszínekre finomhangolt téri helyzetek sorozata képezi ezt az egyterű tanulási környezetet. Az elfoglaltság jellegéhez és pedagógiai céljához leginkább passzoló munkaállomások születtek így meg, egyéni vagy csoportos, elmélyültebb vagy dinamikusabb munkát egyaránt lehetővé téve. Ezeket a téri helyzeteket jelképező amfiteártum, tábortűz, itató és barlang motívumokat a CAN architects Mosonmagyaróvári Piarista Iskolaközpontjával foglalkozó cikkben részletesebben bemutatjuk majd, a MobilITy ugyanis ennek a nagy formátumú közoktatási projektnek egyfajta modelljeként szolgált. A téren belül van, ahol kisebb csapatokban, de még a tanár karmesteri szerepe mellet zajlik egyfajta irányított interakció (tábortűz). Kellékei itt a hagyományos oktatási terekből ismert asztalok és székek, okostábla vagy képernyő. Ez talán a leghagyományosabb téri megoldás, habár határoló falak híján egyáltalán nem kelti osztályterem hangulatát. Izgalmasabb megoldások azok a helyzetek, ahol változó formai megoldások 2-3 fős csoportok intenzív tudáscseréjét teszik lehetővé, itt jellemzően egy munkafelületre fókuszálva, gyorsan lehet valamit csinálni (itatók). A mobilITy tereiben ebből találunk a legtöbbet, polc- kubus- és asztalszerű megoldások formájában. Egy-egy formai megoldás a konkrét tevékenység jellegének megfelelő: van ahol a munkafelület köré gyűlik a csoport például mesét ‘programozni’. Illetve olyan is, ahol a terpesztett lemez kubus függönyként szétnyíló sarkán lépnek be páran abba a szűrt fényű pici tébe, ahol a 3D nyomtatók vannak. A barlangok ezzel szemben inkább elmélyült, egyéni élményszerzést tesznek lehetővé, itt kiterjesztett és virtuális valóságok világába pottyan, aki belép. 


Az eredeti felkérés szerint egy folyosót és három tantermet kellet volna ehhez berendezni, helyette született meg az a tájszerű kialakítás, amelyet a szakirodalom nem véletlenül hív oktatási tájnak (learning landscape). Tájszerűsége abból, adódik, hogy egy áramló téri struktúrában körvonalazódnak kisebb-nagyobb térrészek. Gondolati szinten hasonló jelzőkkel illették azt a irodai tájat is, ami már az 1960-as években elterjedt. A sorozatgyártott irodabútor-sivatagban rejlő veszélyeket szemléletesen kifigurázza Jacques Tati 1967-es Playtime című filmje, fennáll ugyanis a veszély, hogy megfelelő definiáltság híján támpontokat nem kínáló mező jön létre, amelyen belül lehetetlenség eligazodni. És habár a sivatagi táj is táj, az oktatási táj esetében egy angolkert talán jobb analógia. A lényeg ugyanis, hogy ez egy sokszerű tér, ahol minden megoldás a jelenlévő funkciókra szabott, egyedi válaszokat jelent. 

Jaques Tati: Playtime (1967)
 Monsieur Hulot az irodában

A tervezőcsapat részéről a tervezést – a megrendeléstől független – többéves, a tér és tanulás viszonyára vonatkozó kutatás előzte meg. Az itt kialakult tanulási táj – Magyarországon elsőként – modellez egy olyan oktatási teret, amely feltételezhetően sokkal eredményesebben facilitálja azokat a 21. századi pedagógiai programokat, ahol az adatalapú tudás elsajátításának helyére a kompetenciafejlesztés kerül, többek között olyan minőségeket helyezve fókuszba, mint az együttműködés, önszabályozás, innováció vagy kommunikáció. 

A nyúl üregét Csodaország bejárataként és számos más mesebeli (szekrény)ajtót ismerünk, amelyek különböző világokba engednek belépést. Ezekhez hasonlóan működnek az “itatók” és “barlangok” is, az itt zajló foglalkozások során ugyanis a fantázia és az érzékszervek különböző mértékű stimulálásával további helyszínek elevenednek meg. Nézzünk néhány példát! 

Az OKOSOTTHON kapcsán érdemes először észrevenni, hogy az építés módja világszerte elavult ahhoz a innovációdömpinghez képest, amely egy 21. századi épület kényelmét biztosítja. Miért vannak az épületeink teleaggatva kütyükkel, amelyekre 100 évvel ezelőtt még nem volt szükség? Gondoljunk csak bele, mennyi termosztátszabályzó, menekülést jelző fénydoboz, szagelszívó, villany-, gáz- és vízvezeték, árnyékolásvezérlő, modem, kaputelefon, padlókiállás, szenzor, napelem, beléptetőkártyás kapu, mozgásérzékelő vagy kamera díszíti az épített környezetünket. Hogyhogy nem született meg még az a szuperanyag, ami akár lélegző, vezető, víz- és tűzálló egyszerre? És habár az igazán okos építőanyagok feltalálása még várat magára, az okosotthon gondolata is a letisztultság reményével kecsegtet. Mára már számos olyan technológiai vívmány létezik, amelyek alkalmazásával majd fenntarthatóbban, hatékonyabban és kényelmesebben működnek otthonaink. Ilyen eszközök megépítése és programozása áll az egyik foglalkozáshelyszín fókuszában. A fiatalok itt közelebbről megismerhetik a technológiában rejlő lehetőségeket, sőt továbbgondolhatják azt, amit már innen-onnan ismernek. Ez igazi kihívás elé állítja fantáziájukat: mi jöhet még? 

Autót elnyelő garázs?

Egy asztallal odébb EGY MESE – például a három kismalac történetének – narratívája segít a programozásban mindennél fontosabb sorrendiség jelentőségét megérteni. Egy terepasztalon körbefutó játékvasúthoz hasonlóan járja végig a mesebeli állomásokat egy apró robot – amennyiben a színkódok megfelelő sorrendben kerültek a vezetősínre, azaz a narratíva sínen van. A foglalkozás elsődleges célja ugyan programozásbeli alapismeretek elsajátítását célozza meg, ugyanakkor az alapos olvasás (close reading) burkolt módszertanának is tekinthető. A mindenki által ismert mesék világán belül ugyanis téri struktúrák felfedését teszi lehetővé, amelyek a mese megszokott olvasásakor nem valószínű hogy feltűnnek. 

Az előző két foglalkozás során az okos otthonok és a mesék terei a fantázia szülötteként elevenednek meg, és valamilyen absztrahált formában (pl. makettek) öltenek formát. A “barlangokban” megélt kiterjesztett és virtuális valóságok (AR és VR) közvetlenebbül hatnak a jelenlévő percepciós képességeire, ami a térérzékelés szempontjából kifejezetten érdekes szempont. Nem véletlen, hogy ezek az eszközök számos gyógyászati területen is egyre elterjedtebbek, a valós tér nyújtotta biztonság ugyanis felszabadítóan hat a kiterjesztett vagy virtuális valóságok tereiben történő cselekvésre: valójában tudjuk, hogy nem eshet bajunk, rizikó nélkül feszegethetjük saját határainkat. 

A mobilITy oktatási tájában ezek a kijelölt helyek, jelzésszerű és könnyen átléphető küszöbök valójában teleportálásra alkalmas térkapukká alakulnak. Az építészetben használt, és hagyományosan fizikai határok által definiált térfogalmat kitágítják; a megélt történetek, élmények valós és képzelt tereit sűrítik. 

Szerző: Demény Ilka

A cikk a Gyermek és Város blogsorozat keretében, az NKA támogatásával jött létre.

2021. ápr. 1.

Gyermek és természet – sétalap

 


Az újjáépített és kibővített Galya-kilátót 2015-ben adták át. Az építményt a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem oktatói, Kovács Csaba és Vass-Eysen Áron tervezték újra. Ezen a sétán azt figyeljük meg, hogyan viszonyul egymáshoz a természeti és az épített környezet. 

Összeállította: Rozgonyi Sarolta, Borsos Levente

A sétalapot a képre kattintva tölthetitek le: 



2021. márc. 27.

Gyermek és természet




Galyatető, a szomszédos Kékes után az ország második legmagasabb hegycsúcsa, az Országos Kéktúra fontos csomópontja is. A kitüntetett földrajzi helyzet a népszerű kiránduló- és üdülőhelyet óhatatlanul a belföldi természetjáró infrastruktúra 2010-es években kibontakozó reneszánszának egyik kulcspontjává tette, szimbolikus és gyakorlati értelemben egyaránt. A Nart Építész Műterem eredetileg a galyai hotelt egykor kiszolgáló, romos munkásszálló rekonstrukciójára kapott megbízást. A hegy csúcsán, a fák árnyékában megbúvó, szerkezeti stabilitását és funkcióját vesztett kilátó újragondolását az építészek kezdeményezésére illesztették a projektbe. A szellemesen megújított és kiegészített torony a hazai és nemzetközi építészeti nyilvánosságban is feltűnést keltett, számos díjat nyert, és népszerűsége azóta is töretlen.



Az építészek – Kovács Csaba és Vass-Eysen Áron – a kőtorony talált jellegét, illetve az építészeti koncepció diagramszerű egyszerűségét hangsúlyozzák. A torony új formáját és arányait ezek szerint teljes mértékben a táj, mint kontextus alakította. Az erdő fái ugyanis idővel egyszerűen túlnőttek az építmény eredeti magasságán, elzárva a pazar kilátást. A feladat lényege tehát a kilátószint lombkorona fölé emelése, illetve a vertikális közlekedés élményszerű és biztonságos megoldása volt. Teljesen új építmény helyett a környező épületekkel azonos andezittömbökből rakott, instabil kőtoronyba pőre vasbeton szerkezetet építettek, amely megduplázza a kilátópont eredeti magasságát, merevíti a romos szerkezetet, extra funkcióként a belső tereiben pedig színes körablakokkal megvilágított bivakok nyújtanak menedéket a hálózsákos kalandoroknak. A bombasztikus – és wifibiztos – alvóhelyek kör alakú, színes ablakain átderengő fény miatt a torony éjszaka lámpásként pislákol a hegycsúcson. Az épület tömör magja körül két, egyirányú közlekedést biztosító lépcső tekeredik, amit a fényviszonyok, illetve az évszakok függvényében el- és feltűnő fémháló véd és keretez.

A galyatetői kilátó minőségében kétségtelenül kiemelkedik az utóbbi években kampányszerűen megújuló rokon építmények sokaságának átlagszínvonalából. Az ilyen megbízások első olvasatra tervezői jutalomjátéknak tűnnek, ahol komplex funkcionális program, bonyolult technológiai meghatározottságok és nyomasztó reprezentációs dilemmák nélkül koncentrálhatunk a tiszta formálás és szerkezeti kísérletezés – vagy éppen esszencializmus – örömeire. A műfaj ilyesfajta adottságai valóban számos szociokulturális meghatározottság alól felszabadíthatják az építészt, de az épített formák és a kultúrán túli, vagy az előtti adottságként értelmezett táj viszonya még az ilyen, a várostól távol eső, látszólag egyértelmű szituációkban sem neutrális, ártatlan vagy „természetes”. Éppen ezért az „autonóm” építészeti poézis diskurzusának szempontjain túlra kell tekintenünk, ha valóban meg akarjuk érteni a kilátó, mint tipológia mélyebb kulturális és pedagógiai jelentőségét.

A kilátók a „torony” sokrétű archetípusának egyik történetileg speciális változataként jöttek létre a 19. század első felében. Megszabadulva – legalábbis közvetlenül – minden korábbi szakrális, védelmi, gazdasági funkciójuktól, e jellegzetesen a modernitáshoz tartozó építmények a politikai közösség számára egyszerre a „térlátás” társas rítusának praktikus és racionális gépezetei, illetve a kollektív képzeletben jól azonosítható szimbólumai.

A típus szerepének és formájának gyors kialakulása és elterjedése szorosan kapcsolódik a romantikus tájfelfogáshoz, amely forradalmasította a társadalom és a természet közötti viszonyról való gondolkodást, az ennek nyomán létrejövő kulturális és politikai gyakorlatokat, illetve ikonográfiai rendszereket. A modern, territoriális nemzetállamok létrejötte és kulturálisan a romantika által közvetített felvirágzása átrajzolta a természethez, illetve a térhez és az időhöz való viszonyt is. Ezek a fogalmak mintegy egyesültek a „táj” új koncepciójában, amely a puszta természetet vagy a partikuláris, specifikus tájegységeket egyetlen, tagoltságában is koherens, a közösség minden tagja számára „olvasható” territóriummá, konszenzusos jelentéssel teli varázsszőnyeggé alakítja.

A politikai közösség kollektív képzeletét és fogalomrendszerét – többnyire modern – eredetmítoszok és legitimációs ideológiák tartják egységben. Ezek természetükből adódóan igyekeznek naturalizálni a tulajdonképpeni „nemzeti kultúra” hordozófelületeként és öntőformájaként értelmezendő táj jelentését és összefüggéseit.

Ez a viszony a valóságban persze korántsem „természetes” folyamat, az – eredeti jelentésétől megfosztva agyonhasznált – „genius loci” (sic!) és a „nemzeti sors” misztikus összefonódásának eredménye, hanem bonyolult kulturális-politikai program, társadalmi konstrukció. Éppen a közösségi tér- és természetlátás e szintetikus, történeti jellege miatt a természetjárás, a túrakultúra pedagógiai program is. A gyermekeknek – politikai közösség jövendő tagjainak – más kulturális kódokhoz hasonlóan el kell sajátítaniuk, meg kell ismerniük „a természethez” és az azt tagoló-szimbolizáló tájképekhez való viszony működését: mivel e viszony konstruált, ezért meg kell tanulnunk „olvasni” e finom kódrendszert.

A természetjárás infrastruktúrája tulajdonképpen ezt a pedagógiai programot támogatja. A tájat behálózó túraútvonalak, a csomópontjaikat kijelölő nevezetes helyek, a pihenőhelyek, erdei iskolák, illetve a rajtuk és bennük zajló kollektív – baráti, családi vagy intézményes – kirándulások jóval többet jelentenek puszta „rekreációs” lehetőségnél. A belföldi természetjáró turizmusnak a szabad levegő üdvös hatásain és a flóra-fauna szépségeinek élvezetén túlmutató, ezeket kulturális jelentéssel feltöltő és szerepe is van. A túrázás, a „Másfélmillió lépés Magyarországon” toposza, az ország, mint territórium megismerését, birtokbavételét, értelmezését és megélését jelentő kulturális-politikai gyakorlat is.

A tájat átszövő tér- és tárgyrendszer alapvető csomópontjai a kilátók, amelyek képletszerű tisztasággal sűrítik magukba a fent említett pedagógiai program működési mintázatait. Minden iskolai kirándulás, hétvégi túra csúcspontja a környék legmagasabb pontjának meghódítása, ahonnan aztán – általában közös fizikai erőfeszítés árán – belátható, mintegy egyben olvasható a környező táj a maga teljességében. A gyerekek általában ezekben a szituációkban találkoznak először az esztétikai fenséges fogalmával leírható érzéssel, amelyben a szemlélő szubjektum kiélezve szembesül az őt körülvevő természet radikálisan „más” léptékével, erőhatásaival, szépségében is zord idegenségével. Ebben a pillanatban lépnek színre a közösség kimunkálta értelmezési konstrukciók, amelyek segítenek felmérni, megszelídíteni, birtokba venni, tehát „olvasni” a fenséges látványt. A kilátó mellvédjének támaszkodó gyermekek a társadalmi tekintetben való osztozás elsajátításával lesznek képesek egyfelől perceptuális és konceptuális értelemben is hálóba fogni, jelentéssel telíteni, azaz otthonossá tenni a látott tájat, ugyanakkor magukat e tájat otthonná alakító szociokulturális hagyomány örököseiként, tehát a közösség tagjaiként felismerni és megalkotni.


A kilátók ebben az értelemben tehát a teret rendező kollektív fantázia fontos pontjai, a vázolt szubjektivációs folyamat sűrítményei és kulcspontjai. A 2010-es években kibontakozó valóságos kilátóépítési és -felújítási boom nyilván nem független ezen egyébiránt egyszerű építmények többlet jelentőségének felismerésétől.

Magyarországon a turistakultúra kissé megkésve, a 19-20. század fordulóján alakult ki. A centrumországokhoz hasonlóan nálunk is elsőként az uralkodó osztály szabadidős privilégiuma volt, hogy aztán a második világháború kitöréséig gyors ütemben a középosztály majd a nagyvárosi munkásosztály mind szélesebb tömegei számára is bevett kulturális és politikai gyakorlattá váljon (gondoljunk itt a különböző alkotóközösségek, szellemi és politikai kollektívák, vallási és érdekképviseleti tömegszervezetek rendkívül élénk szabadidős és túraéletére).

A turisták igényeinek és számának növekedésével a népszerű kirándulóhelyeken kiépülő infrastruktúra egyre jelentősebb építészeti beavatkozásokat igényelt. E konjunktúra egyik csúcsteljesítménye a galyatetői Nagyszálló, amely – elsőként szakítva a menedékházak léptékével – a hegyvidéki „grand hotelek" nemzetközi tipológiájának hazai adaptációja. Az 1939-ben átadott szelíd modernista nagyház kiszolgáló épületeivel és a hegygerincen felépült kilátóval már egyetlen célszerű és karakteres építészeti együttest alkotott.

A Mátra nevezetes helyei elkerülték Dobogókő sorsát, amennyiben nem lett belőlük pszeudo-szakrális vurstli. Ez az építészek lehetőségeit tekintve fontos szempont, mert így – a társadalmi fantázia explicit szélsőségeitől távol – a galyatetői kilátó építészei konfliktusok nélkül folytathatták a modern hegyvidéki üdülőhely építészetének rokonszenves, a környezeti adottságokat maximálisan figyelembe vevő, tulajdonképpen már jóval az építészetelméleti fogalom megszületése előtt a „regionalizmust” képviselő hagyományát.

Így jött létre az ország legmagasabban álló kilátója. Az egyedülálló, 360°-ban zavartalan kilátást biztosító, csaknem 1000 méteres magasságban lévő tetőterasz megközelítése egy új, kettős közlekedési rendszeren keresztül lehetséges, melynek kialakítása a torony koncepciójának egyik legerősebb, eleme. A korábban a szűkös belsőben haladó lépcső folytatása helyett a megnyújtott belső mag köré csavartak két, egymással párhuzamosan haladó lépcsőt, melyeket a függőleges vasbeton maghoz csatlakozó, könnyed acélszerkezet tart. A lépcsők egyirányúak, azaz a fel és lejutás egymástól szigorúan elkülönül. A mesterséges magaslatot mindenképpen meg kell hódítani, ha a látogató már elindult fölfelé. A feljutás élményét, a hegycsúcs megmászásának analógiájára sűríti és dramatizálja az erdő terével egybeolvadó, a látványt fokozatosan kibontó feljárat.

A négyzetalaprajzot tartó fémkonstrukció sarokoszlopai rajzolják meg a kilátó új kontúrját. A belső mag kettős tömegét, és az ezt körülölelő áttört, transzparens, tüzihorganyzott acélból készült lépcsőrendszert annak külső síkjában egy finom, ritka szövésű rozsdamentes acélháló zárja le. A hazai építészetben viszonylag kevés példa akad a különböző funkcionális, texturális és fakturális tulajdonságú elemeket integráló (és ezen tulajdonságokat részben el- és összemosó) „bőr" alkalmazására. A kilátó esetében a membrán kiválóan működik. A háló a fényviszonyoktól, az időjárástól, a látószögek változásától függően dinamikus szekvenciák sorozataként módosul; valódi homlokzatként karakteresen megjelenik, tükröződik, elvékonyodik, láthatatlanná válik, majd újra feldereng. A hálóra kiülő harmat, az esőcseppek, a téli dér, a megfagyó csapadék prizmái, a hó kristályos formái mind teljesen megváltoztatják az egyébként statikus épület képét, felületeit és jelenlétét. A fel és lejutás performatív élménye mellett ezzel a szerkesztési megoldással a kilátó teljes felülete oktatási felületté, poétikus műszerré változik, amelyen nyomon követhető az évszakok változása. Az eddig itthon felépült kilátók közül kevés viszi színre ilyen sikeresen az épített formák és a természet konfrontációját és folyamatos kölcsönhatásait.


Mindössze hat évvel ezelőtt a következőkkel zártam az épületről írott szöveget: „a Galyatetőn tavasszal átadásra kerülő kilátó egy bíztató építészeti hozzáállás eredménye, amennyiben elkerüli az építészet „természetközeliséghez” kapcsolódó kliséit, és organikus pretenziók helyett masszív, a helyi viszonyoknak megfelelő, racionális anyagválasztással és szerkezetalakítással teremt a lenyűgöző tájra reflektáló, izgalmas épített tereket.”

Az azóta eltelt időben a galyai kilátó építészete szinte minden szempontból „jól öregedett”. Ugyanakkor, ha a természet és az építészet – pedagógiailag is értelmezhető – viszonyáról van szó, már alig fél évtized múltán sem kerülheti el figyelmünket a társadalmi képzelet érzékenységének változása, és elkerülhetetlen, hogy erőteljesen rákérdezzünk e viszony mélyebb ökológiai aspektusaira is. Hogyan hozható létre hasonlóan sikeres térbeli program és kompozíció a természet erőforrásait végletesen kizsákmányoló vasbeton technológia elutasításával?

Szerző: Takács Ákos
A cikk a Gyermek és Város blogsorozat keretében, az NKA támogatásával jött létre

2021. márc. 21.

Gyermek és közösség – sétalap

 Sétánkon az Erzsébet híd pesti hídfőjénél elterülő Március 15. teret és környékét fedezzük fel.

A mai Március 15. tér a város egyik legrégebben lakott, központi területe, amely az idők során sok változáson, átalakításon és felújításon ment keresztül. A téren mindenfelé megtalálhatjátok a történelem emlékeit. A jelenlegi arculatát 2010-2011-ben kapta a Budapest Szíve program keretében. A Város-Teampannon Kft. tervezte és újította fel.

Összeállította: Buffham Nóra, Rozgonyi Sarolta

A sétalapot a képre kattintva tölthetitek le: 



2021. márc. 3.

Gyermek és múlt – sétalap



Sétánk a Kálvin térről indul. A Reformáció emlékművétől a Trefort-kerti ELTE-emlékműig bejárjuk az emlékezés útját. A séta nem egyszerűen egyik helytől a másikig vezet, mert mindkét emlékmű csak mozgás közben nézhető meg teljes egészében, és beleszőjük a jelenből a saját emlékeinket is.

Összeállította: Rozgonyi Sarolta, Borsos Levente, Guba Anna, Buffham Nóra

A sétalapot a képre kattintva tölthetitek le: 




2021. febr. 25.

Gyermek és múlt



Az ELTE-emlékmű a Trefort kertben és a reformáció emlékműve a Kálvin téren

A tevékenységeink hátterét biztosító épített környezetünket sokféleképpen élhetjük meg. Vannak semleges helyek, ahol ritkán vagy akár naponta járunk, és olyanok is, amelyek különféle jelentéssel egészülnek ki – otthonunkká, iskolánkká, kedvenc helyinkké válnak, vagy éppen kerüljük őket egy rossz benyomás, élmény miatt. A helyeinkhez társított jelentéstartalmak ráadásul időben is változnak – elveszítik jelentőségüket, átértékelődnek, gazdagodnak. Egy-egy jelentés olvasata önmagában is lehet többrétegű. Vannak elsődlegesen érthető, könnyen olvasható üzenetek: ez az épület egy színház, ez egy játszótér. De vannak rejtett helyeink s olyanok is, amelyek rejtett jelentéseket hordoznak. A rejtett helyek és jelentések nem hivalkodnak, nem harsognak, nem hangoztatnak nagy szavakat, egyszerűen csak vannak, mert lenniük kell, s ez épp elég. Ilyen az ELTE-emlékmű a Trefort-kertben és a REFORM500 emlékmű a Kálvin téren.

A Trefort kertben, az ELTE épületeinek téglafugájába rejtett Jel a kertben című emlékmű az egyetem 198 polgárára emlékezik, akik a II. világháború áldozatául estek. A 6-7 osztálynyi diák és oktató elvesztése igen traumatikus esemény. Az emlékmű olyan embereknek állít emléket, akiket nemcsak a jövőtől fosztottak meg, hanem a méltó megemlékezéstől is, mert még sírjuk sincsen. Ráadául az időbeli távolság okán egyre kevesebb az élő szemtanú, s a világégés-emlékezetben az egyéni, személyes tragédiák egyre inkább a feledés homályába vesznek. Ez ellen szándékozott tenni az egyetem, hiszen olyasmire emlékeztet, amit soha nem szabad elfelejteni.



A Kálvin téri Reform500 térburkolati írott kövei a Reformáció 500. évfordulójára készültek. A Reformáció még régebbi, 504 évvel ezelőtti történései felnőtt és gyerek számára időben még távolabbiak. Ám a reformáció jelentése is többrétű. Egyrészt a 16. századi vallási és politikai-társadalmi mozgalmat jelöli, amely jelentősen hozzájárult a magyar nemzeti identitásunkhoz is. Ekkor fordították le a Bibliát a nemzeti nyelvekre, így magyarra is, ami kultúrtörténeti, irodalomtörténeti szempontból hatalmas lépés volt. De a reformáció szó másik jelentése, a jobbító szándékú megújulás máig érvényes, megtapasztalható.


Mindkét emlékhely kapcsán tehát meghatározó a jelentős történelmi beágyazottság s az időtávlat, amelyből ma ezeket szemléljük.

Nézni és látni, beszélni és mondani izgalmas szópárok, amelyek szorosan kapcsolódnak mindkét hely emlékezet feldolgozásához. A gyerekek és fiatalok még csak kezdik felfedezni a környezetüket, a felnőttek többsége pedig a napi rohanás közben sokszor észre sem veszi, hogy mi mellett megy el. Fontos tehát, hogy figyeljünk: nem elég valamit nézni, látni is kell. Úgy kell nézni, hogy lássuk is, vegyük észre a részleteit, keressük meg a tetsző és nem tetsző elemeit. Ne essünk bele a felszínes rutinba, az odapillantásból ítélésbe. Ugyanígy van ez a szavakkal is. Nem elég beszélni, mondani is kell.

Látható az, ami megszólít, amelynek alkotói a legmegfelelőbb eszközt választják, hogy az alkotás az adott térben észrevehető legyen a teret használók számára. Ebben az értelemben tehát láthatatlan az, ami nem észrevehető. Ami mellett elmegyünk, mert ott és akkor nem tűnik fel, hogy ott van. A láthatóságot és a láthatatlanságot a környezeti háttér tovább befolyásolja. Az erőteljesen mintás falon lévő kép éppúgy kevésbé észrevehető, mint a homogén ködös táj részletei. A környezettel való kontraszt és belesimulás kiemelő vagy elrejtő hatású lehet..

Így tehát most már az észrevehetőség szempontjából a környezet, az alkotás és a befogadója közötti többrétű, egymásra ható s egymásból kialakuló kapcsolatról beszélünk.

Visszatérve a konkrét helyszínekre, itt több, a fenti értelemben láthatatlan emlékmű áll, amelyek ott vannak ugyan, emlékezetünkben, mégsem őrizzük meg őket. Nem kerül fel a mentális térképünkre például a közel négy méter magas, I. világháborús emlékmű (Horváth Béla, 1936), amely az egyetem Múzeum körúti két épülete között található vagy Kálvin János szobra a Kálvin téri református templom főbejárata előtt. Statikus szerepük a megmutatásra szorítkozik, nem lépnek kapcsolatba a járókelőkkel. Ott vannak, konkrétan megfogalmazva, mindent elmondva magukról, mégsem vesszük észre őket, mégsem láthatók. Ennek magyarázata, hogy kevéssé késztetnek interakcióra. Vagyis attól, hogy valami nagy – mint a Trefort kerti I. világháborús emlékmű –, még nem lesz jelentős a hatása. Ez az a kulcsgondolat, ami miatt a tervezőkben megfogalmazódott, hogy, ide olyan emlékmű kell, ami egyszerre nagy és kicsi, látható és észrevétlen.



A Kálvin tér és a Trefort kert kapcsán a környezet elemzésekor kerül felszínre az egyik legfontosabb kérdés: hogyan válhatnak emlékhellyé az amúgy jelentős átközlekedő forgalmat lebonyolító terek? Hogyan lehet megállítani az embereket, s hogyan lehet őket megszólítani és megfigyelésre invitálni?

A Trefort kert és a Kálvin tér közel esnek egymáshoz, így bejárásuk egy hosszabbra tervezett alkalommal megtehető. De az együttes említés oka ezen túl még az is, hogy az emlékezés, a jeladás módszere is hasonló. Mindkét hely karakteresen ellép a megszokott emlékezés-feldolgozás eszközeitől. Nem ábrázolnak, nem uralják le, nem harsogják túl környezetüket, ennek ellenére jelenlétük erős, üzenetük jelszerű, azaz értelmezést kér. Nem mondanak el mindent, nem konkretizálnak, nem formáznak, nem mintáznak. Egyszerűen csak közölnek. Szűkszavúan, éppen annyit, hogy elgondolkodjunk, vajon ez jelent valamit? De hát mit is jelent?

Mindkét emlékhely szövegből építkezik, amelyben nincs díszítés, csak a puszta tartalom. Az értelmezést pedig a befogadóra bízza. A szöveg elkezd dolgozni az olvasóban, gondolkodásra készteti, interakcióba hozza, s érthetővé válik az üzenet: “Kevesebb indulattal jobban boldogul az igazság.” – olvasható Philip Melanchthon reformátor gondolatai a Kálvin tér egyik írott kövén.

A Trefort kertben a téglaépületek fugáiba bronzcsík került, rajta 6 mm magas betűkkel felírva az áldozatok nevei, alapadataik, ugyanakkor mindez 250 m hosszan helyezkedik el két épület homlokzati falain. Ez lényegében egy láthatatlan jel, mert 5-10 méterről nem látszódik, de ha valaki közel megy, közel hajol, azzal közel kerül, és elindulhat egy olyan munka, amely cselekvésre késztet: elolvassuk a neveket, dátumokat, helyszíneket, a csík mentén sétálva folyamatos mozgásban követjük végig, az évszámok kivonásával kiszámítható a sok esetben tragikusan rövid életkor, ami már önmagában elég erős hatás, s tovább nézve újabb nevek láthatók. A feliratok több szinten hatnak, egyrészt a számosságuk, másrészt az adatok hiánya, töredékessége miatt. Ráerősít maga a betű is – a maga szikár karakterével –, ami nem véletlen, hiszen ezek a betűk ide, erre a helyre lettek megtervezve. A megemlékezés egyedisége, személyre szabottsága ezzel válik teljessé.

A Kálvin téri emlékmű 95 db 50x50cm-es betonlap, amelyek a téren jól szétszórva helyezkednek el. Azért 95, mert Luther 1517-ben ennyi tézist függesztett ki a wittenbergi vártemplomra. A meglévő térburkolat egy-egy elemét cserélték ki olyan betonlapokra, amelyek mindegyikén 2-2 rövid szöveg áll: idézet egy reformátortól és egy reflexió. Vagyis a 95 kőlap egyszerre mutatja be a reformáció lényegét és azt, hogyan hatott a magyar kultúrtörténetre.


Az emlékhelyek befogadásának kulcsa a mozgás. A szemlélőnek folyamatosan mozognia kell, hogy végignézze a műveket teljes fizikai valóságukban. A tervezők ezzel reflektáltak a két helyszín adottságára: mindkét helyszín átközlekedő forgalmú, dinamikus tér, amelyben a nagyobb obejktumok akadállyá, a kisebbek pedig észrevehetetlenné válnak. Olyan megoldást kellett tehát választaniuk, amely felveszi a terek ritmusát, de kizökkent az átközlekedés monotinátásból, s egy ponton elcsípi a tekintetet, lassítja, megállítja a közlekedőt.

A Trefort kertben a mozgás a testmagasságtól függően kézkövetéssel sétálva a fal mentén, a Kálvin téren pedig lépéssel történik. De a mozgás nem csak a szemlélő részéről van jelen. Maguk az emlékezési helyek sem statikusak. A Trefort kertben a lejtésből adódóan változik a tereptől való magasság, mígnem már jóval a fej fölé kerülnek a nevek. A Kálvin téren pedig a téren szétszórva, a burkolatba rejtve jelennek meg a szövegek, ráadásul a mozgás itt nem csak a szétszórtságot jelenti, mert a feliratos kőlapok országosan, s határon túlra is utaztak az örökbefogadó program segítségével. A tervezők eredeti szándéka az volt, hogy ez az emlékhely időszakosan jelenik meg a téren. Örvendetes azonban, hogy az emlékezésnek ezen módja már a tervek kidolgozása alatt nagy tetszést ért el a program koordinátorai körében is, így az állandó megjelenés mellett döntöttek. Az örökbefogadás pedig a kövekről készül egy másolatokkal valósult meg.

A mozgás tehát mindkét esetben nem csak fizikai, hanem gondolati téren is hat, s ez a kulcsa, a legfontosabb eleme a koncepciónak. A Trefort-kertben közel kell hajolni, mint amikor egymásnak fontos, személyes mondatokat mondunk, amikor meg akarjuk egymást érteni, amikor bizalmas közelségbe akarunk kerülni valakihez. Ekkor válnak igazán láthatóvá a szövegek, amelyek így mintegy elsuttogják titkaikat, kik voltak, mikor éltek, s hol halhattak meg. Ezzel nemcsak az emlékhely, hanem a nevek mögött az emberek válnak láthatóvá, s a drámai felismerés okán feledhetetlenné.

A Kálvin téri idézeteken, az 500 évvel ezelőtti idézetek és a mai gondolatok kapcsolata, azok nyelvezete, szavaik sűrűsége és gondolati gazdaságuk állítják meg a járókelőt – mint egy váratlanul talált kincs bukkannak fel előttük.


A séta közben megszülető belső gondolatok segítenek abban, hogy a látottak mozgásban maradjanak a befogadókban s a gondolataikban tovább dolgozva mélyüljenek el. Így válnak maradandóvá, láthatóvá az emlékművek, felkerülve gondolati térképünkre, jó eséllyel hosszú időre.

Alkotók:

Jel a kertben, ELTE Trefort kert
MM-csoport, építésztek: Bujdosó Ildikó, Fajcsák Dénes, Lukács Eszter, Szigeti Nóra az ÉME Mesteriskola XXII. ciklusának hallgatói, Roth János DLA, Szabó Levente DLA az ÉME Mesteriskola mesterei, tipográfus: Polgárdi Ákos, szobrászati- és bronzmunkák, helyszíni építés: Albert Farkas, Albert Tamás, Albert Kristóf

Reform500
koncepció és tervezés: Szabó Levente DLA, Polgárdi Ákos, támogatott: Hetedik Műterem Kft., munkatárs: Dolmány Rita, betonelemek: VPI Betonmanufaktúra

Szerző: Terbe Rita DLA, építész

Szerkesztők: Rozgonyi Sarolta, Demény Ilka

A cikk a Gyermek és Város blogsorozat keretében, az NKA támogatásával jött létre.



2021. febr. 17.

Gyermek és művészet – sétalap




A pestszentlőrinci Kossuth tér néhány éve teljesen új arculatot öltött, mégis őrzi több mint százéves szellemét: a park az emlékezés közösségi helyszíne. Több műalkotás, szobor és emlékmű található a parkban, amely maga is olyan, mint egy műalkotás. A séta a tér sarkán álló pavilontól indul – amelyben a kávézó mellett egy pici galéria is helyet kapott –, és ugyanide ér vissza. 

Összeállította: Rozgonyi Sarolta és Borsos Levente

A sétalapot a képre kattintva tölthetitek le: 


2021. febr. 12.

Gyermek és művészet


Budapest évszázados szerkezeti problémája a rendkívül sűrű belváros és a tőle az egyre ürülő rozsdaövezet gyűrűjével elválasztott külvárosok közötti drámai kontraszt és egyensúlyhiány. A századforduló óta a város formájáról és életéről gondolkodó politikusok, várostervezők, de a lakosság minden generációja számára is visszatérő probléma, hogy miképpen lehetne a főváros e nagyon eltérő zónái közötti kapcsolatokat kedvezőbben újrarendezni. Az éppen aktuális városdiskurzusok ugyan változnak, de az alapmotívumok immár egy- és negyedszázada állandóak: Milyen várospolitikával és építészeti eszközökkel lehet a zsúfolt belső zóna infrastruktúrájának terheltségén lazítani, míg a szétterülő, falusias kertvárosok laksűrűségét és szolgáltatásaik színvonalát növelni?

Míg a sűrű városok mellett szóló történeti érvrendszer elsősorban szocio-ökonómiai megfontolásai továbbra is érvényesek, a klímakatasztrófa árnyékában az extenzív urbanizáció fenntartásának ökológiai lehetetlensége is a politikai napirendet meghatározó sarokpont lett. Régóta urbanisztikai evidencia, hogy a külterjes, földszintes városrészek közművekkel, illetve közigazgatási, kulturális, közlekedési infrastruktúrával való ellátása rendkívül gazdaságtalan, éppen ezért krónikusan meghaladja az önkormányzatok és más intézmények anyagi lehetőségeit, az ide költöző-szoruló lakosság pedig nem részesül a városiasság nyújtotta társadalmi előnyökből. Mostanra pedig már abban is biztosak lehetünk, hogy a szuburbanizáció megállítása a város határain innen és túl nemcsak városépítészeti, hanem egzisztenciális kérdés is. A hosszú ingázás, a nagy autóforgalom, az energetikailag, építészetileg és egy sor egyéb ökológiai szempontból rendkívül pazarló, egyedülálló családi házas telepítési forma elterjedtségének és népszerűségének zöld” ára olyan magas, amelyet társadalomként és civilizációként sem áll módunkban már középtávon sem megfizetni. A viszonylag nagy laksűrűségű, inkább társas lakásformákból és vegyes funkciójú épületekből felépülő, tömör városnegyedeket és a tömegközlekedés fejlesztését markánsan előnyben részesítő, “zöld” városeszmény most éppen a “kompakt város” urbanisztikai jelszava alatt tematizálódik. A főváros új vezetése – és elvben a metropolisz fejlesztésért felelős állami grémiumok is – hitet tettek a kompaktság ösztönzése mellett.

Mégis, s korszellemet követő hivatalos állásfoglalások ellenére Budapest külső kerületeinek jelentős része továbbra is – a témával régóta foglalkozó Ekler Dezső szavaival élve – “a város elfeledett övezete”. Éppen ezért fontos, hogy minél több olyan hely és projekt jöjjön létre a városmagon túl, amely felkerül a városlakók és a szakma mentális térképére. Csak így lehetséges, hogy annyi évtized után végre ne csak a mindenkori városfejlesztési dokumentumok ezoterikus kifejezése legyen az “alközpontok” rendszere a periférián, hanem a városrészek különböző léptékeinek megfelelően valóban teljes értékű településmagok erősödjenek meg a Hungária kögyűrűn túl is. Korábbi cikkemben a városmag határán álló Teleki tér esetével foglalkoztam, ennek egyik kertvárosi pandant-jaként most a XVIII. kerületi Kossuth tér megújítását ajánlom az olvasó figyelmébe.

Éppen az előbb propagált városépítési aktusoknak nyújtott kiváló platformot a 2013-ban induló TÉR_KÖZ városmegújítási program, amely nem csak pénzhez, de városszerte nyilvánossághoz is juttatta ezeket a terveket, helyeket, közösségeket, így megkezdve a város kollektív képzeletének tágítását. A 90-es évek elején az állami tulajdonú lakásállomány nagy részét az újonnan létrejött kerületi önkormányzatok között osztották szét, amelyek így lehetőséget kaptak az ingatlanvagyon privatizációjára. Ezzel egy időben a főváros létrehozta a Városrehabilitációs Keretet (VRK). A kerületek az ingatlanok elidegenítéséből származó bevételek felét ebbe a központi fejlesztési alapba fizették, hogy abból – később meghatározandó kritériumok alapján – a főváros a jövőben rehabilitációs beruházásokra oszthassa újra és vissza a pénzt. Ebből az alapból a 2010-es évek elejére mindössze 5 milliárd forint maradt. A 2012-ben kinevezett Finta Sándor főépítész fejlesztési osztályához tartozó Városmegújító Csoport feladata lett, hogy a VRK-ből lehívható támogatások pályázati rendszerét kidolgozza, és őrködjön a szakmaiság fölött.

A forrásokra a szabályok szerint csak a kerületi önkormányzatok pályázhattak, de a reálpolitikai labirintus keretei között a Csoport igyekezett a pályázókat a helyi lakosság civil szervezeteivel és szakmai szereplőkkel való együttműködésre ösztönözni. Ilyen, a helyieket is involválni igyekvő tervezési modellben valósult meg két lépcsőben 2017–2018-ban a pestszentlőrinci Kossuth tér felújítása is. Amíg a Teleki téren megjelenő tervezői ambíciók ellenpéldáján keresztül a divatos játszóterek termékszerű és túltervezett mivoltát, látványszerűségét kritizálhattuk, az itt megújult köztéren nincs is dedikált játszótér. Az egész park egyetlen, többgenerációs játéktérként értelmezhető, ami ideális esetben a köztér egyik legpontosabb definíciója lehet. Ezt a játékteret eredetileg Rerrich Béla kertépítészeti terve jelölte ki 1931-ben a gyorsan fejlődő környék egyik központjaként. Míg a telepített növényzet az elmúlt csaknem száz évben nagyszerű ligetté nőtte ki magát, az egyébként is avuló épített elemek rendkívül elhasználódtak, amivel párhuzamosan a társadalmi élet is kikopott az egyre elhanyagoltabb térről. Pedig az élénk használat és interakció előfeltételei mind adottak; a park körül összetett oktatási, kulturális és kereskedelmi intézményrendszer koncentrálódik, ráadásul mindez az egész várostérség egyik legfőbb sugárútjához, az Üllői úthoz kapcsolódik. A SAGRA Építész Kft. nyertes pályázata nyomán elkészült térfrissítés úgy tűnik, sikeresen fordította valóságba kerület TÉR_KÖZ pályázatban foglalt célkitűzéseit; a tér gyalogos- és gépjármű forgalmának áthangolásával a környező utcák magától értetődően futnak össze a téren, a lakosok kollektív élete pedig visszatért a hosszú ideig kihalt, három hektáros közterületre.

A beton ülőfelületeket és az új pavilonépületet egyetlen vizuális-formai referenciakeretbe foglaló tájépítészeti koncepció egy 1963-as Kondor Béla grafika derivátuma. A sokoldalú, hirtelen elhunyt művészre helyi kötődése, pestszentlőrinci szülőhelye miatt esett az építészgárda választása. Építészeti attitűd kérdése, hogyan ítéljük meg ezen elemek figuratív jellegét, de az biztos, hogy következetes és változatos használatuk erősíti a parkban kijelölt útvonalak, helyek és tárgyak hálózatának egységes, összefüggő játéktér jellegét. Ebben járkálva azonnal feltűnik a különböző funkciókra kigondolt parkrészek és elemek fizikai elhatároltságának frissítő hiánya. Sehol egy tolakodó kerítés, dizájnos rácsrendszer, így a vegyes korú és nyilván eltérő igényekkel érkező városlakók változó közösségének kell napról napra kialakítania a használat mintázatait. A nyitottság érzetét erősíti, hogy szerencsés módon a Kossuth térre nem nyomja rá a bélyegét a város más, nagyobb köztereinek presztízsvezérelt átalakításai nyomán burjánzó drága és felesleges tájépítészeti termékbemutató és tervezői gimnasztika sem. A Kondor-grafikából kiemelt és absztrahált emberfigurák így is meglehetősen gazdag és ambivalens asszociációs útvonalakat indíthatnak el – nem csak a gyerekek képzeletében. (E sorok szerzőjének például egyszerre jutottak eszébe Keith Haring kissé túlhasznált tragikomikus figurái, illetve támadt kedve afféle külvárosi noir-hősként gyilkossági helyszínelésbe kezdeni). Elzárt játszókert híján a parkban plasztikus, a talajszintet manipuláló betonelemek jelölnek ki gördeszkás, rolleres vagy biciklis trükkök kipróbálására alkalmas helyet, a kisebbeknek pedig egy a tájba simuló, gumiburkolatú domb teremt kiemelt térbeli szituációt a biztonságos játékhoz, de komplikált játszógépekkel itt sem találkozunk.





A Kossuth tér kerületi alközpontként ugyanakkor nem csak pihenő- és játszókert, hanem a helyi kollektív kulturális és történeti emlékezet csomópontja is. A park puszta megléte és részben megőrzött eredeti, Rerrich Béla által tervezett formája önmagában is a városrész fejlődésének monumentuma. Ebbe a most megújított és átírt térrendszerbe illeszkedik a fent említett keresetlenséget folytatva egy sor, elszórtan elhelyezett emlékmű és műalkotás. Ezekre a park használata közben mintegy véletlenül is bukkanhatunk, de a közmondásos “hely szellemét” megidéző sétautat követve a hely emlékezetének metszeteként sorban felfedezhetjük az 1848-as forradalom és a két világháború emlékműveit, a Sztehlo Gimnázium díszeit, a református templomot és Kondor Béláé mellett a pestszentlőrinci születésű Szécsi Margit költőnő, illetve férje, Nagy László költő emlékszobrait is.

A gyermekek és a fiatalok aktív szerepvállalása szempontjából talán a régóta várt “hardveres” fejlesztésnél is fontosabb, hogy a tér többlépcsős, folyamatszerű megújításának első látványos aktusát a térre nyíló Sztehlo Gábor Evangélikus Gimnázium diákjai végezték el. A középiskola mellett óvodát és általános iskolát is működtető intézmény közössége még a komolyabb építkezés megkezdése előtt kezdte meg az azóta a gondoskodásában lévő fűszerkert helyének kialakítását. A gyerekek a D1618 műhely és a SAGRAsegítségével, közös workshopok keretében építették ki a mindenki számára nyitott kertet, amely így az iskola élete és a környék főtere közötti kapcsolat egyik fizikai biztosítéka és egyben jelképe is lett.

Ha komolyan gondoljuk egy zöldebb, szabadabb és szolidárisabb Budapest közös létrehozását, akkor figyelmünket mindenképpen a város külső övezete felé kell fordítanunk, hiszen ezek a mind materiális mind intellektuális értelemben beruházáshiányos területek jelentik a város legnagyobb térbeli erőforrását. Kompaktabb várost pedig csak akkor hozhatunk létre, ha minden generáció számára vonzó, nyitott és inkluzív élettereket alakítunk ki a város történelemmel és karakterrel rendelkező helyeihez és érhálózatához közel, ahol minden szempontból izgalmasabb, kényelmeseb és fenntarthatóbb gyermeket nevelni, mint a jellegtelenül terpeszkedő szuburbiában.

Szerző: Takács Ákos
A cikk a Gyermek és Város blogsorozat keretében, az NKA támogatásával jött létre

2021. jan. 28.

Gyermek és terep – sétalap

 


Sétánkon Budapest XII. kerületének dimbes-dombos utcáin állatok nyomában járunk, és különféle nézőpontokat keresünk, miközben az önkormányzat épületétől a Németvölgyi út – Hollósy Simon utca – Böszörményi út – Királyhágó tér útvonalon eljutunk a Hegyvidék Galériáig.

A sétalapot összeállította: Borsos Levente, Buffham Nóra, Guba Anna, Rozgonyi Sarolta

A sétalap letölthető a képre kattintva: 



2021. jan. 25.

Gyermek és terep

 




egy izgalmas kaland, egy jó történet_ahova üveggolyóval gyere! 
látogatás a Hegyvidék Galériában

Nyomozásra invitállak benneteket! Pillantsunk be a Hegyvidék Galéria új kiállítóterébe, s fejtsük meg annak titkait. Kezdjünk azzal, hogy miért is ide jövünk, s hogyan is indult ennek a térnek a története…

ELINDULT VALAMI

A történet ott kezdődött, hogy a gyógyszertárként majd könyvtárként működő területnek az önkormányzat új funkciót szánt. Kiállítótérként képzelte el, amely a “Hegyvidék főutcája” programban fontos szerepet fog betölteni. A kiválasztott helyszín fontos abból a szempontból is, hogy a helyiség homlokzata hosszan a Királyhágó térre néz, a térre nyit, azzal létesít szoros kapcsolatot. De emellett kiemelten fontos az a mindennapi tény is, hogy az itt levő buszmegálló várakozó emberei álldogálnak a portál előtt, benézve, belenézve az éppen aktuális kiállításba, amellyel a kiállításnézés nem egy külön esemény, hanem a napi ritmus szerves része. Megszűnik a távolságtartás a mű és befogadója között.

A tervpályázat, ami alatt elkészült a tér új megjelenésének koncepciója, igen rövid 2 hét volt, és a MOME (Moholy-Nagy Művészeti Egyetem) több diákja – építész, grafikus – részt vett benne. A pályázat megnyerése után következett a megvalósításhoz szükséges kiviteli tervek elkészítése, amelynek érdekében a csapat újabb tagokkal bővült. Izgalmas kaland volt ez számukra, hiszen a még egyetemista tervezők az eddig megszokott tervezési stúdiumaikban a tervezni tanulás módjával foglalkoztak, most pedig egy csapásra valós helyzetben, a valóságban találták magukat. Annak minden varázslatos – hiszen elkészül első tervük –, s valóságos helyzeteivel, döntéseivel együtt. A terv és a valóság egyesülésének lettek egyszerre a szemlélői és a részesei.

Kezdődjön a nyomozás! Fejtsük meg, hogy miért lett ilyen „fura” dombos a padló! És hogy még a fal sem „normális”, az is begörbül? Vajon miért? El tudjátok képzelni, hogy van valami, ami sete-suta, s egy átalakulás során, ami eddig hátránynak tűnt, az egy csapásra előny lesz, s különlegessé, egyedivé tesz? Valami ilyesmi történt itt is…

SUTASÁGBÓL LETT LANKA

A pályázati terv címe – a LANKA – a tér alapkoncepciójára utal. Az eredeti állapotában a meglévő helyiségek között több lépcsőfokos szintkülönbség volt. A kiállító tér nem szabdalt, hanem tágas, egybenyitott teret kívánt, amelyben  a tervezők által ‘sutaságoknak’ nevezett  lépcsőfokok még inkább zavaróak voltak. Nehezítették volna a kiállítás berendezését, megtekintését, a kerekesszékkel, a babakocsival és lépcsőn nehezen járók mozgását. A szintkülönbség alternatívája általános esetben egyenletes lejtésű rámpa. Ez azonban itt nem adott megnyugtató megoldást, hiszen a szintkülönbségek változóak voltak, s az egyenes vonalú rámpa zavarón, nyersen állt volna be a térbe, megszüntetve ezzel annak szabadságát. Az összetett téri geometria kezelését a tervezőcsapat egy szokatlan, változó lejtési meredekségű, lankás beltéri tereppel, a ‘LANKÁ-val’ képzelte el. Ez a kialakítás szakít a hagyományos padlómegjelenéssel, s ugyanakkor ez a váltás a fizikai és szellemi térben egyaránt új kapcsolódási pontokat hozott létre: a kiállítótér ezzel már nemcsak vizuálisan, hanem kialakításában is kapcsolódott az ugyancsak lejtős Királyhágó térhez, a bejári pontok is könnyen tudtak a lejtős utcavonalhoz igazodni. S egyébként is mi másnak, ha nem a Hegyvidék Galériának lehet a padlója “hegyvidékes”, szabálytalanul lejtős?

A tér másik sutasága a lekerekített fal alatt rejlik, egy ferde, utólagos, a szomszéd felőli lefalazás eredménye, ami geometriájában zavarón hatott, rendezetlenné tette a belsőt. Ennek a kiindulásnak a koncepcionális átbillentése lett a belső íves előtétfal, amely kezelte ezt a helyzetet, s a belső térhez illő formai megoldást adott. És egy pluszt is: a lekerekítéssel megszűnt a sarkosság, az él, a belső fal szabadon kanyarodik rá a homlokzati falra, a határtalanság érzetét keltve.


Jó-jó, ezt értem, de miért fehér minden? Hol vannak a színek? Nincs benne sárga, pedig azt olyan sok helyen látunk… 

MIÉRT FEHÉR?

A tér tisztulásával, geometriájának kialakulásával együtt tisztult a vizuális megjelenése is. A választott fehérség nem csupán a biztos funkcionális megoldása annak, hogy a környezet semlegessé váljon, hogy minél több kiállításnak tudjon megfelelő hátteret biztosítani. A fehér a művészettörténetben kiemelt szerepet tölt be, gondoljunk csak Kazimir Malevics Fehér alapon fehér négyzet című képére, ahol nem a kép címe és a kép kapcsolatán gondolkodunk, hanem egyszerűen a valóságot, annak finom árnyalatait figyeljük. A fehérben ér össze a padló és fal domborulata, a világító mennyezet homogenitása, egységesen megjelenő légies teret hozva létre. A homogén belső megjelenés a zajos külső térrel kontrasztba kerül, a tiszta nagy homlokzati nyílások vitrinné, kirakattá válnak, felkeltve az arra járók figyelmét.

Oké, akkor most következzen valami más! Nézzünk szét a kiállító téren túl is! Ott, ami ott is van – meg nem is, látom is – meg nem is… Mire gondolok? Egy titkos jelre… Nevet adni, nevén nevezni valamit nem egyszerű, ezt már az indiánok óta tudjuk. Sőt leírni a nevet, hát az még nehezebb. Hogy miért? S hogy a leírt név többet is jelenthet, mint a puszta betű és szöveg? Igen, pont erről van szó…

AZ ÖSSZENÖVESZTETT HG BETŰK TITKA

A galéria mint új tér megszületésekor nemcsak a tér, hanem annak megnevezése, a megnevezés leírása, az írott név megjelenése is a kiállítótér arculatának szerves tartalmi része. Amit az építész a terekkel, azt a grafikus/tipográfus a betűk megjelenésével fejez ki. Az összenőtt, „átlátszó” HG monogram éppúgy betekintést nyújt a programajánlókon keresztül a kiállítási anyagba, mint a homlokzati ablakok vitrinjei, kirakatai, amelyeken keresztül a buszra váró bepillant a terembe.

Klasz! Ezt én is kipróbálom a saját betűimmel. Van-e még valami? Már egészen belejöttünk…

TUDTAD-E HÁT, HOGY... ?

. A két bejárat a tér kettéoszthatóságát teszi lehetővé, ha két külön program zajlik odabent.

. A recepciós pult idővel kávézópulttá tud alakulni, a kiállítótér pedig alkalmanként kiköltözik a Királyhágó térre.

. A ruhatár melletti ajtó egy titkos belső udvarba vezet.

. A kiállítóteret nemcsak mi, látogatók szeretjük, hanem az építész szakma is, hiszen több díjjal jutalmazta a tervezőket: A Junior Master of Light 2015 díj 2. helyezésével és a Budapesti Építészeti Nívódíj pályázaton kiemelt dicsérettel.

. És a lényeg: itt nem csak nézhetsz, hanem tehetsz is, hiszen egy olyan kiállítótérben járhatsz, ahol alkothatsz is, a rendszeresen megrendezett gyerekfoglalkozások alkalmával. Egy ilyen alkotófolyamat alatt sok minden hat egymásra, s ezáltal megváltoznak, felcserélődnek a szerepek: a kiállítás látogatója maga is alkotóvá válik, a kiállított művészeti alkotások inspirációkká, s a belőlük ihletett gyermekművek alkotássá válnak. A tér hatással van a kiállításra, teret, hangsúlyt, figyelmet ad, a kiállítás pedig öltözteti a teret. Alkotni egy kiállítótérben annyit tesz, mint közel kerülni a művészethez, belelépni a „művészetbe”. A kiállítás által inspirált alkotás nemcsak a kiállított mű megértését, az alkotó kreativitásának, kifejezőképességének fejlesztését jelenti. Közben az alkotó gondolatai felszabadulnak, szárnyalnak, létrehoznak VALAMI ÚJAT.

Végezetül megfejthetünk, felismerhetünk még valamit: a történet kezdete, a sutaságok, a fehérség, a titkok mellett van még valami, ami kicsit összetettebb, elgondolkodtatóbb…

ITT LETT VALAMI

Az alkotói folyamatban a gondolatok többféle irányban haladnak. Útkeresések, elágazások, kanyarok övezik, míg a megfelelő megoldás megszületik. A megfelelő pedig az, ami önmagában egyszerre több választ ad. A LANKA nemcsak funkcionálisan kezeli a teret, hanem új, egyedi, csak e helyhez köthető arculatot hozott létre.

Oké, de miért kellett az üveggolyó? …. Mert a tér semleges belső megjelenése és a benne levő változatos kiállítások az üveggolyó átlátszó burkára és a benne levő színes, a mozgástól változó belső terére emlékeztet.

…és mert a LANKÁ-s belső térben kipróbálhatod, hogy a ferde részek melyik ívén, meredekségén gurul legmesszebbre a golyó. A nyomozás után tehát irány a gurítás! Hajrá!

 

stáblista: 
Pályázati szakasz 
építész tervezők: Kalászi Zoltán, Pintér Márton, grafika: Boromissza Katalin 

Kiviteli szakasz 
felelős tervező: Csóka Bálint, projektvezető: Csóka Bálint, Göde András, kiviteli terv: Ábel Viktor, Kalászi Zoltán, gépészet: Oltvai Tamás, elektromos tervek: Balla Krisztina, világítás: Mikusa Ádám, grafika: Boromissza Katalin, Demeczky Nóra 


A kiállítótér tervezési folyamatáról és az elkészül térről Kalászi Zoltán, Göde András és Terbe Rita építészek beszélgettek.

Szerző: Terbe Rita DLA, építész

A cikk a Gyermek és Város blogsorozat keretében, az NKA támogatásával jött létre.

 

 

 

 

 

 

2021. jan. 19.

Gyermek és utca – sétalap


A lakóhelyeteket, az iskolátok környékét vagy a kedvenc városrészeteket sokféleképpen felfedezhetitek, például játékkal. 

Képzeljétek el, hogy egy titokzatos lény lakik felétek! Még senki nem látta, de mindenfelé nyomokat hagy. Keressétek a nyomait! Játék közben pedig hagyjatok titkos jeleket, amelyekkel felhívjátok mások figyelmét a lény nyomaira!

A sétalapot összeállította: Borsos Levente, Buffham Nóra, Guba Anna, Rozgonyi Sarolta


A sétalapot a képre kattintva tölthetitek le.