2021. jún. 23.

Gyermek és város - zárószó

Budapesten és a többi nagyvárosban is egyre több az olyan köztér, park és útvonal ahol, ha nem is kifejezetten törekedtek játszható terek kialakítására, de legalább egy-egy kőbuckára fel lehet mászni, vagy fogócskázni lehet a tereptárgyak között, és különböző nézőpontokból tudjuk megfigyelni az épített környezetünket.

A gyermekek szabad játékával kapcsolatos megfigyelések alapján tudjuk, hogy egy tér bárhol, és bármely időpontban játéktérré alakulhat és a gyerekek tértől és időtől függetlenül játszani kezdenek, amint a körülmények adottak hozzá. A Gyermek és város című cikksorozatban a KultúrAktív Egyesület erre az alapvető gyermeki viselkedésformára építve tizenöt, többségében városi helyszínt mutat be, egyéni megközelítésben, nem kizárólag az építész, hanem a gyerekek szemszögéből is ránézve a helyekre.

A cikksorozat 15 egységének mindegyike két részből épül fel. Egy, a helyszíneket különböző megközelítésekben bemutató cikkből és a hozzá kapcsolódó sétalapból. A cél az volt, hogy a helyszínek építészeti bemutatásán túl ezekhez a terekhez igazodóan olyan vizsgálódási, megfigyelési módokat találjanak, amelyek a gyerekek számára játékosan, a szabad mozgás és gondolkodás lehetőségét meghagyva adnak lehetőséget és szempontokat az adott terek bejárására, a helyszíneken való időtöltésre, illetve játékos tanulásra, információszerzésre is.

A cikkekből megláthatjuk, hogy hogyan teheti szimplán a nyitottság és maga a megfigyelés módja érdekessé a gyerekek számára azokat tereket is, amikben elsőre talán nem nyilvánvaló, hogy különösebb látnivaló vagy játszanivaló található.

Az egyes helyszínekről szóló írások megvizsgálják a helyek felépítésének sajátosságait, és lehetőséget adnak a szakmabelieknek, hogy különböző helyszíneken hasonlítsák össze, vajon egy tér kialakításakor meglévő szándékok hogyan tudtak megvalósulni a kivitelezés során, de a laikus olvasónak is új szempontokat adnak egy-egy hely megfigyeléséhez.

Ezekből néhány példát emelnék ki ízelítőiül: A Gyermek és intézmény cikkből megtudhatjuk, hogy a legújabb nézeteknek megfelelően most már az óvodákban javasolt a letisztult terek, harmonikus formák és színvilág használata, nem feltétlenül a minél több inger, szín és forma megjelenítése a cél. A Győri Mobilis tudományos játékteréről szóló írásban az infokommunikációs és digitális eszközök oktatásban való felhasználási lehetőségeiről olvashatunk, egy konkrét példán is bemutatva. A Gyermek és hely cikkben pedig olvashatunk a placemaking „helykészítés” folyamatáról, amikor egy adott, már meglévő, általában eredetileg nem túl barátságos térből közösségi összefogással olyan teret alakítanak ki, ami egy kisebb vagy nagyobb közösség számára szívesen látogatott hellyé teszi azt.

Ezek a példák a konkrét helyek bemutatásán túl a helyhez és térhez való hozzáállást is tükröznek.

A helyszínekhez kapcsolódó sétalapok a helyek játékos megfigyelésének adnak irányt és konkrét szempontokat, illetve arra inspirálják a használóikat, hogy a gyakorlatokat akár más helyszíneken, azokra adaptálva is kipróbálják.

Ha gyerekcsoporttal szeretnénk majd bejárni a helyszíneket, akkor is érdemes a cikkekből tájékozódnunk, hiszen sok olyan információt tudhatunk meg a helyekről, ami nem feltétlenül látszik elsőre, illetve ami új szempontokat adhat a megfigyeléshez és segítheti a csoport vezetőjét, hogy a sétalapokat minél jobban tudja hasznosítani. Amennyiben nem készülünk térbejárásra, a cikkeket önálló írásokként is olvashatjuk.

2021. jún. 20.

Gyermek és jövő


A ti osztálytermeteknek milyen a hangulata? Jó bejárni? Szünetben is jól érzitek magatokat benne? Öröm bent tanulni? Néha apró Néha apró változtatások csodát tesznek a környezetünkkel, és nem is kell hozzájuk sok pénz, csak elhatározás, jó ötletek és egy közösség, egy csapat. Belevágnátok? 
Ez a sétalap segít nektek abban, hogy közösen kellemesebbé tegyétek az osztálytermeteket.

A sétalapot a képre kattintva tölthetitek le: 

2021. jún. 14.

Gyermek és közösség


A város középpontjában húzódó, az Erzsébet-híd pesti hídfőjét körülölelő Március 15. tér idén éppen egy évtizede éve újult meg. 2010 körül a „Budapest szíve” és a „Belváros főutcája” programok keretében a rendszerváltás óta nem látott léptékben és mértékben alakították át a pesti centrum köztérhálózatának fontosabb tengelyeit és pontjait. A projekt több ütemben valósult meg, ugyanakkor a tervezés hálózatos jellege előrelépést jelentett a korábbi szigetszerű rehabilitáció patchwork-jellegéhez képest. A cél ezeknél a projekteknél az „élhető város” azóta is konszenzuális jelszava jegyében a városi tér gyalogosbarát és élményorientált átalakítása volt. Utóbbi szempontok alapján szabták át Pest városmagjának az államszocializmus technokrata és gépjárműközpontú modernizációs beruházásai óta érintetlen térszerkezetét és közlekedési hálózatát. A főutca-projekt egyik szatelitjeként valósult meg a Március 15-e tér is. A fejlesztés addig egymással kevésbé egyértelmű összefonódásban lévő utcák, terek, intézmények és fogyasztói dinamikák összekapcsolása révén egy új, mesterségesen létrehozott tengelyt húzott a belváros összetett szövetébe. Mindezt úgy, hogy közvetlenül nem bontotta meg vagy alakította át annak épületállományát és városi léptékben vett térszerkezetét, mégis radikálisan átalakította azt.

Az egységes „identitással” rendelkező Belváros koncepciójának nevében végrehajtották mindazon kiválasztással, racionalizálással, fizikai és szimbolikus megtisztítással járó műveleteket, amelyek lehetővé teszik, hogy az eltérő funkciójú, jellegű és kulturális jelentőségű tereket új városrészként elbeszélhető egységgé alakítsák. Az új „gerinc” a Kálvin tértől, a belvárosi egyetemi negyedet a Ferenciek terénél elhagyva, a hagyományosan kereskedelmi Petőfi Sándor és Bécsi utcákon át a felső középosztály szórakoztató és gasztronómiai negyedévé vált Bazilika környékének érintésével, a Szabadság tér – mint az állami és gazdasági adminisztráció reprezentatív kapuja – torkolatáig húzódik.
A beruházás tulajdonképpen összefüggő szőnyegként kívánt új alanyiságot adni a városközpontnak. Az új réteget az egységes díszburkolatból, összefüggő tervezési logika szerint, de eltérő ritmusban elhelyezett és bizonyos helyspecifikus eltérésekkel tervezett térbútorokból és objektumokból álló felületek és tárgyak rendszere alkotja. Ez a szőnyeg borította be 2011-ben a város egyik legősibb jelentős csomópontjaként a számtalan radikális átalakulás ellenére is megmaradt Március 15. teret, amelynek nevét még a téren számtalan demonstráció fókuszpontjaként szolgáló szoborral megünnepelt Petőfi Sándor javasolta, igaz néhány háztömbbel arrébb.
Az említett projektek reprezentatív mintaként szolgáltak az elmúlt évtizedben, az itt térbe írt urbanisztikai, város- és tájépítészeti elképzelések azóta is meghatározzák a hasonló közfejlesztések minőségét és jellegét meghatározó sztenderdeket. De mi mondható el ezekről a terekről egy évtizeddel később, amely időtartam a nagyváros történetében nem tűnik hosszú időnek, mégis visszatekintve akár a város mindennapi életében és fizikai állapotában is jelentős változásokat eredményező korszakká állhat össze az utólagos reflexió számára.

Ha végigsétálunk a Március 15. téren, konstatálhatjuk, hogy építészeti és „design” szempontból az itt alkalmazott elemek nem öregedtek kínosan rosszul, legalábbis helyi mércével. A budapesti köztérépítészet túlnyomórészt az itt megteremtett eszközrendszert fejlesztette tovább, és alkalmazta különböző formákban a későbbi nagyobb átalakítások során is: masszív kő- és/vagy látszóbeton burkolatok, plasztikus és robusztus tájépítészeti objektként megformált, strapabírónak szánt, fix térbútorok, „kortárs” kiegészítők, általában a tér minden részletét a tervezői szándék virtuális hálójába rendező maximalista felfogás.
A tér fizikai állapotán, a különböző burkolati és berendezési elemek felületén már jobban látszanak az intenzív használat okozta erózió és megviseltség nyomai, mégsem kelti a romlás vagy az elhanyagoltság általános érzetét, legfeljebb felmutatja az említett túlkomponáltság és tervezői pedantéria korlátait a hosszú időtartam és a fenntarthatóság tekintetében. Ettől függetlenül minden zökkenőmentesen működik, a térrel párhuzamosan felújított Piarista-tömb földszintjén a pandémia lecsengésével újjáéledő vendéglátóhelyek újra és látható sikerrel kitelepültek erre a különleges pozíciójú városi teraszra, a szökőkutak vidáman csobognak, a hétvégente immár gyalogosoknak és kerékpárosoknak átadott rakpart pedig új helyzetbe hozza a teret, mintegy kifuttatva azt a hasonló megújulását azóta is hiába váró Duna-korzó és azon túl a folyó illetve a páratlan panoráma irányába. Mi másra vágyhatna a 21. századi városlakó, látogató, építészeti tárcaíró?


A derűs felszín mellett a tér átalakításának néhány alapvető és az átlagos építészeti színvonal kérdésénél mélyebben meghúzódó problémáját sajnos a sikeres „belakás” nyugalmas folyamata sem tudta elfedni, korrigálni vagy új gyakorlatokkal kiküszöbölni. A baj elsősorban a hasonló városmegújítási gyakorlatokat meghatározó városeszményben keresendő, amely a „simaságot”, a zökkenő- és konfliktusmentes „folyamatos felületet” tekinti egyedül optimálisnak, amely feltétlenül biztonságos, illetve társadalmi, kulturális, esztétikai és sok esetben történeti értelemben is homogenizált épített környezetet teremt a zavartalan fogyasztás számára.
Rem Koolhaas sztárépítész századforduló környéki cinikus megállapítása szerint az utolsó társadalmi kohéziót teremtő közösségi tevékenységünk a fogyasztás (vásárlás) maradt, és a városunk eminensen „élhető”, nagyvonalúan túltervezett terei mintha ezt a kissé nyomasztó, klausztrofób érzést sugallnák. De hogy jön mindehhez a városi tér pedagógiai potenciáljának problémája?
A galyatetői kilátó kapcsán e blogra korábban írt cikkemben próbáltam meg felvázolni, hogyan lehet egyszerre kollektív és személyes tanulási folyamat a természetjárás, sőt a szimbolikus jelentéshálókkal átszőtt táj puszta szemlélésén, „olvasásán” keresztül miképpen sajátítjuk el a politikai közösségbe való integráció alapvető tudati sémáit és az őket meghatározó történeti és territoriális konstrukciókat. Ennél egyértelműbb a helyzet a városban, amely valóban a társadalom teljes és mindenkori életének lenyomata és öntőformája, a történelem anyagba és formákba rendezett emlékezete. A város különböző korokban épült rétegei a tér előzetes textuális tudás nélkül is mindenki számára hozzáférhető tapasztalatán keresztül teszik megélhetővé, átláthatóvá és érthetővé a történelemben cselekvő közösségek jelentőségét. Alapvető pedagógiai kérdés tehát, hogy a várost minden korban átalakító szándékok hogyan keretezik a különböző korokban épült városi műtárgyak egymáshoz való viszonyát a térben, milyen összefüggéseket tesznek láhatóvá, vagy éppen fednek el.

A Belvárosban kevés olyan hely van, ahol az idő- és térbeli rétegzettség olyan sűrűségben olvasható (lenne), mint a Március 15. téren. Pest tulajdonképpen meglehetősen modern város, és még a Kiskörút vonalán belüli városmagban is kevés olyan felismerhető formában maradt épített emlék található, ami a 17-18. század előttről származna. Ennek fényében nyer különös jelentőséget a tér, amelyen a város helyét antik őstelepülésként kijelölő római Contra Acquincum jelentős romjaitól kezdve napjainkig minden korszakból felvonultat valamilyen emléket alkotóelemként, és amely így valóságos metszete a város teljes építéstörténetének.
A térségben ráadásul a városszövet 20. század eleji radikális átszabása előtt évszázadokig Pest központja állt, a városi élet gyújtópontját jelentő, jóval kissebb léptékű térsorral és az 1900-ban lebontott régi városházával. Itt a teleologikus kronológiától függetlenül, a térbeli intenzitás tapasztalatát kiaknázva a történelmi időhöz való sajátos viszony lett volna kialakítható – és minden látogatásnál közösen újraértelmezhető a különböző korosztályok számára. Ehelyett az „élehtőség” és a dunai panorámára irányuló turistakonform „simaság” jegyében a romkertet egyszerűen fölülépítették, elburkolták, a tér történetére pedig a metszetszerű tapasztalat helyett csupán a didaktikus ráadásul meglehetősen hiányosan informatív burkolatba integrált kőlapok utalnak. A pincébe parancsolt romok a céltalan sétáló számára csupán egy kissé ijesztő felülvilágítón keresztül pillanthatóak meg, a romokhoz való közvetlen hozzáférhetőség teljesen megszűnt, vele pedig a különböző idősíkoknak megfelelő terepszintek különbségének játéka is a mélybe veszett.
Ezen a ponton érdemes felidézni a tér korábbi formáját, a 60-as években kialakított, süllyesztett romkerttel amely modernista, absztrakt lépcsőkkel, bejárható platformokkal, medencékkel és virágágyásokkal keretezte az előző századfordulón feltárt ősi erődfalakat. Érdekes, hogy az a rendszer, amely egyébként a modernitás pozitivista, a felhalmozás zavartalan forgalmát hidegen biztosító reformizmusával alakította városi autópályává a tér közvetlen környezetét, milyen magabiztossággal tárta föl és tette hozzáférhetővé a társadalom történelmi öntudatának pedagógiai programja jegyében a múlt és a mindenkori jelen szintetikus kontrasztját.


Az elmúlt évtizedben Budapesten lebonyolított köztérépítészeti projektek lehet, hogy valóban hozzájárultak egy “élhetőbb”, azaz a megfelelő vásárlóerővel rendelkező és viselkedésű használók számára színvobalasabbnak tetsző városkép kialakításához, ennek ára viszont szinte minden esetben a szellemi, térbeli és társadalmi kockázatvállalás lehetőségének korlátozása volt.

Szerző: Takács Ákos
A cikk a Gyermek és Város blogsorozat keretében, az NKA támogatásával jött létre

2021. jún. 8.

Gyermek és jövő


Kevés fogalom tartozik jobban össze. Gyereket azért szólítunk a világra, mert bízunk a jövőben, hiszünk a folytatásban, és jó kezekben szeretnénk azt tudni. Két-három évtizeden keresztül – de valójában szülőként életünk végéig – azon fáradozunk, hogy átadjuk mindazt, amit mi annak idején megtanultunk, megtapasztaltunk; hogy felkészítsük gyermekeinket arra az időre, amikor mi már nem leszünk mellettük. Egyszerre felemelő és eleve kudarcra ítélt próbálkozás. Előbb-utóbb minden generáció kénytelen szembesülni azzal, hogy utódainak már nem csak a válaszait, de a kérdéseit sem érti. Azt állítják, ez fokozottan igaz a mai, felgyorsult világban – én úgy sejtem, hogy mindig is így volt. A fizikai körülmények folytonos változásban vannak, és minden új nemzedéknek egy új világban kell boldogulnia. Az oktatás, nevelés célja nem lehet és nem is volt soha más, mint hogy erre felkészítse a még serdületlen ifjakat. A szükséges tudás és ismeretek koronként eltérőek, ahogy a tudás átadásának módszerei is. Van azonban, ami állandó és évszázadok múltán sem veszít értékéből – a nevelés alapelvei: gyermekközpontúság, a személyesség pedagógiája, a közösségi tanulás, a formális és nonformális nevelés integrációja, a szakértői gondolkodás és a használható tudás átadásának a szándéka. Ez az a keret, amibe a mindenkori ismeretanyag oktatása beépül, a kortárs építészet pedig ennek megfelelő fizikai teret igyekszik létrehozni.


A 21. század feltételei között olyan készségek kialakulására van szükség, amit a hagyományos oktatás fizikai keretei között nehéz megszerezni. Az együttműködés, a tudásépítés, az önszabályozó tanulás, az innováció és a valós problémák megoldása a tanulás során csupa olyan tevékenységet feltételez – elsősorban kutatást és csoportmunkát – amelyekhez másféle iskolai tér szükséges, mint amit gyerekkorunkban megszoktunk, és ami a gyakorlatban még ma, tíz, húsz, ötven, sőt száz év után is változatlan. Az úgynevezett frontális oktatás, amikor egy hosszúkás osztályteremben tanár és diák egymással szemben ül, egyidős a közoktatás megjelenésével, azaz már jócskán több mint százéves. Ez a modell a résztvevőket a legfelvilágosultabb tanári hozzáállás mellett is előadóra és passzív befogadókra osztja, és nem kell ahhoz nagyon radikális szemlélet, hogy lássuk, ma már ez mennyire nem felel meg annak a helyzetnek, amelyben később a már felcseperedett nebulónak boldogulnia kell.

Bár az oktatás fontosságával többé-kevésbé minden állam tisztában van, nem ez az a terület, ahol jellemzően sok pénzt szeretnek a politikusok elkölteni. Nagyon hosszú távú a megtérülés ugyanis, odáig nálunk mezei politikus már nem lát – egyébként nagyon helytelenül! Ritkaság, hogy egy iskola a semmiből épülhet meg, a legkorszerűbb oktatási és tervezési elvek alapján. A Mosonmagyaróvári Piarista Iskolaközpont tervezése során az építészek: a CAN Architects csapata (Cseh András DLA, Élő József, Köninger Szilárd, Nagy András, Németh Dávid, Tátrai Ádám) ebben a szerencsés helyzetben volt. Ráadásul nem csak a saját szakértelmükre tudtak támaszkodni, a tervezési folyamatba bevonták mindazokat, akiket a nevelési munka így vagy úgy érint: a diákokat, a tanárokat, a szülőket, az öregdiákokat és laikus érdeklődőket – mindenkit, aki kedvet érzett ahhoz, hogy gondolatait a tervezőkkel megossza. A végeredmény egy olyan innovatív, 21. századi iskola, ami ugyanakkor a hagyományosan az oktatásra nagy súlyt helyező piarista rend alapítójának gondolataival is egyezik.

Tévedés azt hinni, hogy a közösségi tervezés – vagyis a leendő használók bevonása a koncepcióalkotás és tervkészítés folyamatába – pusztán annyit jelent, hogy az építészek elbeszélgetnek a laikusokkal. Aki részt vett már valaha minimum egy lakógyűlésen, tudja, hogy a legegyszerűbb dologban sem képes ötnél több ember egyességre jutni. Kiérlelt módszertana van a dolognak, ám még ez is kevés – kifejezetten speciális személyiségű, kommunikatív, elhivatott, ugyanakkor rugalmas tervezők tudják csak az ilyen ügyet sikerre vinni. Nagyon fontos, hogy a résztvevők megismerjék azokat az elméleti alapokat, amelyekre a tényleges műszaki tartalom majd épül, így a folyamat a laikusoktól is mély elköteleződést és komoly munkát kíván. A piarista iskolaközpont 22 hónapos tervezési munkája során az érintettek 3-4 hetenként találkoztak, mintegy 1000 ember véleménye csatornázódott be a végeredménybe. Kezdetben fogalmazásokon, rajzokon és beszélgetéseken keresztül próbálták felfejteni, mit is jelent majd az új iskola a számukra. A személyes és közösségi vágyak kifejezésére több száz oldalnyi kitöltött kérdőívet kaptak a tervezők, melyeket azután a résztvevőkkel együtt értelmeztek. Később térben modellezték a tanulási helyzeteket, mikor mi adódott – madzaggal, tornatermi zsámolyokkal, paravánokkal. A tanárok konkrét projekthetek teljes menetrendjét építették fel a tervben kódolt téri viszonyokhoz alkalmazkodva, azokból kiindulva, és a tanulságok visszahatottak a terek alakítására. A megbízóval és a használók csoportjaival részletesen vizsgálták a megépült példákat, és rengeteget beszélgettek a különböző korosztályok pedagógiai, pszichológiai és fizikai szükségleteiről. A közösségi tervezés valójában egy hosszadalmas párbeszéd, oda-vissza folyamatok sokasága, aminek a végén a lehető legtöbb szempontot figyelembe vevő épület terve születik meg. Nagyon nem egyszerű feladat, amely minden résztvevőtől alázatot és türelmet igényel, miközben maga a tevékenység is nevel minden egyes résztvevőt, mégpedig az emberi életben legfontosabb képességre: az együttműködésre. Aki ezt az iskolát kijárja, már tuti nem bukik meg sem a hagyományos, sem az alternatív oktatás keretei között, az élet iskolájáról már nem is beszélve.

pedagógus csapatépítő

És hogy milyen a 21. század iskolája? Hát például tantermek helyett „tanulási tájat” kínál a diákoknak és nevelőknek, amit tetszőlegesen belakhatnak. Már nem csak arról van szó, hogy az osztályteremben időnként átrendezzük a padokat, és a székeket körbe rakjuk, vagy alkalomadtán a sarokba hevenyészett matracokra dőlünk. A mosonmagyaróvári iskolában a közlekedők helyett az említett téri szövet kapcsolja össze a tagolt tömegeket, épületszárnyakat és egy-egy épületen belül a tantermek hálózatát is. Ebben a térszövetben csoportmunkára alkalmas bővületek, elvonulásra alkalmas olvasósarkok ugyanúgy megtalálhatók, mint osztályméretű, vagy akár egy egész évfolyamot befogadó területek is. A térképzés a gyerekek életkorával változik. Abból kiindulva, hogy az ideális csoportlétszám egy összetartó, személyes közösség esetében 120-150 fő, önálló alsós, felsős és gimnazista tanulóházakat alakítottak ki. Alsóban az otthon védett tereit hozták létre, ahol az elsődleges tanulási helyszín az osztályterem, de már megjelennek a kapcsolatok a tanulási táj és a külső terek felé. A felsős tömböt a gangos házak közösségének működésére mintázták: még vannak osztálytermek, de ezek jelentősen megnyílhatnak a kétosztályonként kialakított közös terek felé, amelyre a termekből jól rá lehet látni. Itt a központ a „tűzrakó", ami a nagyobb csoportos beszélgetéseknek, interaktív előadásoknak ugyanúgy helye, mint az órán túli közös időtöltésnek és a játéknak. Gimnáziumban a tanulási táj és az osztályterem határa elmosódik, együtt válnak a tanulás térrendszerévé a nyitott lépcsős előadóval. Ezek a változatos terek már lehetőséget adnak a korszerű oktatás lelkét jelentő többhetes projektmunkára. Minden tanulóházban központi szerepet játszik állandó elemként a konyha és a sokféle bútor, amelyekkel könnyen áthangolható a tér tanuló, beszélgető, kiállító, ünnepi vagy bulizós hellyé. A gyerekek kétévente új közegbe kerülnek az iskolakomplexumon belül, így élik meg az egyre nagyobb szabadságot, és a környezetük iránti felelősséget, fokozatosan válnak felnőtté. Az így „szabadon engedett” gyerkőc nagy valószínűséggel később sem a mamahotelt választja majd…

Az alsós tantermek „L” alakúak, ez már korábban bevált az alternatív oktatásban. Az “L" négyzetes, klasszikus osztálytermi részhez kapcsolódó szárát a mosonmagyaróvári iskolában emelt, puha suttá alakították, amely az elvonulás, meseolvasás, mozgás tere az osztályon belül. Felsőben és gimnáziumban viszont újfajta gondolkodásra volt szükség a kreatív oktatásnak megfelelő tér kialakításához. A terv legfontosabb találmánya a „Forgó Tanterem”, amely valójában egy sokszög alaprajzú helyiség, amely eltérő nézőpontokból más és más térérzetet kelt, így más és más tanulási helyzeteknek tud keretet adni. Geometriáját pedagógiai, környezetpszichológiai, iskolaépítészeti, akusztikai és világítási kutatásokra alapozva alakították ki, valós léptékben megépítették, és kipróbálva finomítottak rajta. Frontális oktatásra legalkalmasabb a négyzet egyik oldala felé fordulni, ekkor szinte hagyományos térnek érzékelhető a terem. Csoportos munkára vagy egyéni kreatív feladatmegoldáshoz a legrövidebb oldal felé fordulva dinamikus helyzetben találják magunkat a résztvevők, míg a leghosszabb oldal felé fordulva tágasabbnak tűnik a tér, ez kedvező a teljes osztályt, vagy nagyobb részét egyszerre foglalkoztató feladatoknál.



A közösségben való nevelés során az egyéni, kiscsoportos és a nagycsoportos tanulás helyzetei, illetve a találkozások és játékok mind beltérben, mind a fedett-nyitott átmeneti terekben, mind a külső kertben egyaránt biztosítottak. A kompozíció fontos eleme a központi udvar, a fő közösségi tér, amely mindent összekapcsol, iskolaidőn túl pedig nyitott a környék lakói számára is, hétköznapokon és ünnepi alkalmakkor egyaránt. A sportcsarnok és a külső sportpályák a testi fejlődés és kikapcsolódás, a díszterem és a könyvtár a szellemi gyarapodás, a kápolna pedig a lelki feltöltődés helyszíneként tágabb környezetét is szolgálja. Az iskola ilyen fokú nyitottsága valós közösség kialakulására hívja meg a környéken lakókat, velük közösséget keres.


látványtervek

A Mosonmagyaróvári Piarista Iskolaközpontban minden a differenciáltságról szól: olyan tereket és téri helyzeteket hoztak létre a tervezők, amelyek rugalmasan követik a diákok és tanárok változó igényeit, és igyekeznek figyelembe venni a következő évtizedek várható pedagógiai változásait is. Olyan tereket, amelyek megelőlegezik a gyermek és a jövő harmonikus, építő kapcsolatát.

Szerző: Zöldi Anna

(a szöveg a CAN Architects szíves segítségével, a tervezőknek az Építészfórumon megjelent írása nyomán készült)

A cikk a Gyermek és Város blogsorozat keretében, az NKA támogatásával jött létre.

2021. jún. 1.

Gyermek és álom – sétalap

 

A Varázshegy a Budapesti Állatkert különleges része: nem valódi, hanem műszikla, amelyen állatok élnek, a hegy belsejében pedig kiállítótér található. A Nagysziklát 1902–12 között építették, a rekonstrukciója 2012-ben, a Kis Péter Atelier tervei alapján készült el, ekkor alakították ki a belső tereket. Álljátok ki a próbákat, amelyek a sétalapon szerepelnek, és hódítsátok meg a Varázshegyet!

A sétalapot összeállította: Guba Anna, Borsos Levente, Rozgonyi Sarolta

A sétalapot a képre kattintva tölthetitek le:



2021. máj. 25.

Gyermek és álom



A gyermeki álmokkal a legnagyobb baj, hogy legtöbbször a felnőttek fejéből pattannak elő. Felnőttek írják a gyerekmeséket, ők rendezik be a gyerekszobát, ők illusztrálják a gyerekkönyveket. És közben a saját gyerekkori álmaik járnak a fejükben. Azok az álmok, amik többnyire be nem váltott álmok maradtak, a közben eltelt évek és a nosztalgia pedig alaposan átszínezték őket. Két fiú felnevelése után majdnem biztos vagyok benne, hogy a gyerekek egész másképp és másról álmodnak, mint ahogy azt mi felnőtt fejjel elképzeljük. A gyermeki álmok nem édesek és virágosak, sokkal inkább nyersek és realisztikusak. Átalakítják persze a valóságot, hisz hiányzik még sok tapasztalat, de tartok tőle, hogy a rózsaszínű tündérmesék mindenestül felnőtt találmányok. Mi felnőttek igyekszünk irtani a mesékből a borzalmat, erőszakot, durvaságot: nem, Piroskát dehogyis nyeli le a farkas, a mostoha nem gonosz, és Csipkerózsikát sem a saját keresztanyja átkozta meg. Kifilézve nyújtjuk át gyerekeinknek a meséket, és csak azt felejtjük el, hogy akárhogy ügyeskedünk, a rossz, a veszély bizony az élet elválaszthatatlan része marad. És hogy a mesék épp arra készítik fel a gyereket, hogy hiába a gonosz ármány, a gyenge, kicsi, legkisebb mégiscsak győzedelmeskedik.

A gyerekek, akik elől gondosan eldugtuk már a fakardot is, persze roppant találékonyan beszerzik a maguk rémületadagját, virtuálisan lövöldöznek, és nézik például a természetfilmeket. Ilyenkor a szülő megnyugszik, hisz ennél ártatlanabb elfoglaltságot el sem lehet képzelni. Csakhogy a gyerek az állatos filmeken keresztül pont azt az élményt kapja, ami a kilúgozott mesékből hiányzik: harcot, küzdelmet, vért és izgalmat. Az állatok világában az erőszak természetes, nem véletlen, hogy a modern ember előszeretettel demonstrálta fölényét azzal, hogy ketrecbe zárta őket. Kezdetben vásárokon mutogatta, aztán a modern nagyváros létrehozta az állatkert intézményét. A 21. században az állatkertet tulajdonképpen mindenestül el kellene utasítanunk, de némi jóindulatú csúsztatással tudományos műhelyként, vagy az ismeretátadás helyszíneként tekintünk rá, afféle szabadtéri tanteremként, ahol az élővilág csodáihoz kerülhetünk közelebb. A mesék varázslata helyett a tudomány, az élő természet varázslatával, az élet meséjével kápráztatjuk gyermekeinket. Hogy ez ma is mennyire kelendő, azt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a járványügyi korlátozások feloldása utáni pünkösdi hétvégén a Dózsa György útig állt a sor az Állatkert kapujától.

Az 1866-ban megnyitott Fővárosi Állat- és Növénykert az elmúlt száz évben kétszer változott hatalmasat: először 1907–1912 között, amikor az addigra teljesen elavult Állatkertet alapjaiban átépítették, másodszor 1996–2008 között, amikor közel 90 év „használat" után szinte teljesen felújították, korszerűsítették, a modern állatkertészeti elvárásoknak feleltették meg. Ennek során visszaépítették a háborúban elpusztult századfordulós pavilonokat is, és évszázados álmot valósítottak meg azzal, hogy a szintén a századelőn épült Nagyszikla belsejében interaktív természettudományos játszóházat alakítottak ki, Varázshegy néven.

Már a huszadik század elején megindult a törekvés arra, hogy az állatokat lehetőleg számukra kellemes környezetben, a természetes élőhelyüket imitáló keretek között mutassák be. Ebben az időben épültek a ma is különlegesnek számító pavilonok és állatházak, amelyek az akkor uralkodó építészeti stílus, a szecesszió jellegzetes emlékei, neves építészek, Neuschloss Kornél, Kós Károly, Zrumeczky Dezső munkái. Végh Gyula, Räde Károly és Ilsemann Keresztély mérnökök tervezték a szintén ekkor átadott Pálmaházat. E művészi pavilonok és a köztük vezetett kanyargós sétautak már önmagukban is varázsvilágot jelentenek, afféle elvarázsolt kertet, ahol a téri irányok és távolság minden ponton csalókán változik, miközben újabb és újabb, gyerekszemnek is vonzó, tündérmesékbe illő építészeti csodák tűnnek fel.

Emellett igazi mérnöki bravúr is készült Budapesten: a Végh Gyula mérnök, részben pedig Benke Gyula és Josef Botti szobrászművészek által tervezett Kis- és Nagyszikla. Az építmények funkciója nemcsak az volt, hogy hátteret szolgáltassanak az oroszlánok, és egyéb fenevadak bemutatásához, de fontos térszervező szerepet is szántak nekik. A viszonylag kis területű kertben a megkerülendő hegy azt az illúziót adta, hogy a valóságosnál sokkal hosszabb utat járunk be. Az effajta mesterséges sziklahegyek az állatkerti építészet csúcsát jelentették abban az időben, és az elkövetkező években meglehetősen sok helyen elterjedtek. Ma azonban Budapesten kívül csak Hamburgban és Párizsban léteznek ilyen építmények az európai állatkertekben. A 31,8 m fesztávolságú centrális belső tér és a fölötte levő, felfüggesztett szerkezetű kupola ezidőtájt a maga nemében egyedülálló volt, ám sajnos 2010-ig lényegében kihasználatlan maradt.

Maga az építmény bonyolult vasbeton vázra épített héjszerkezet. A tervezéshez a sziklákról tizenkét darab 1:200 léptékű makettet készítettek, a kivitelezéshez pedig további részletesebb modelleket nagyobb léptékben. A kupola alatt ma is ott van az a víztároló, amivel az egész Állatkert vízellátását tervezték megoldani, és amit sosem használtak, mert időközben megjelent a területen a vezetékes víz. A Nagyszikla belsejében 2010-ben adták át az élővilág csodáit különféle tematikák mentén bemutató interaktív kiállítóteret, amelynek az ember őseit bemutató szekciójából közvetlenül az emberszabású majmok házába léphetünk. A bejáratnál makettek sora fogad, melyek a tér vázát és héját szemléltetik. Sajnos ebből a gazdag térbeli struktúrából kevés látszik, a statika úgy tűnik, még nem nyerte el méltó helyét az élet csodái között. Pedig egy ilyen szerkezet önmagában is irtó izgalmas élmény, gondoljunk csak a négyes metró Gellért és Fővám téri állomásaira. Nagyjából ilyesmit lehet elképzelni itt térben, ahogy azt néhol azért testközelből is megtapasztalhatja az itt bóklászó kisgyerek. Ezzel együtt az építész szívének fáj egy ekkora ziccer kihagyása.


A bóklászás amúgy bizonyos életkor alatt szigorúan szülői felügyelettel ajánlott, mert én felnőtt fejjel is többször eltévedtem – ennyiben a téregyüttes megőrizte eredeti, labirintus-jellegét. Gyerekszemmel az első varázslat talán maga a tér és a bejárható zegzugos útvonal, amely olyan félhomályos, váratlanul felbukkanó meglepetésekkel tarkított, mint maga az élet. Körben sötét felületek, óriásira nagyított, színes parányi élőlények, egy hatalmas orr, amibe bele lehet ülni, a fejünk felett úszó óriáscet, amelynek az agya a szívéhez képest meglepően kicsi – csupa kézzelfogható tanulság a dolgok mibenlétéről. A különféle tematikus tereket többnyire rámpák kötik össze, amelyek újabb és újabb barlangszerű terekbe vezetnek, így a térélmény folyamatos áramlásban tartja a figyelmet, és az érdeklődő látogatót szinte magától vezeti. Az ősembertől a csillagokig vezető folyamatos labirintus tere a világ komplexitását modellezi.

Ugyanakkor egy ilyen térben könnyű elbizonytalanodni, utat veszteni, ezért szükség van jól megfogható, beazonosítható vizuális kapaszkodókra. Ezt segítik a már említett színes modellek, az óriás bálna, vagy a sziklafalon kuporgó ősgyerek, akikhez szívből ragaszkodhatunk. A kiállításnak persze kötelező elemei az interaktív szerkentyűk is, ahol a saját testünk is szerephez jut, hogy az élmény valóban rögzüljön. Olykor tappancsnyomok mutatják a kivezető utat. Ezenfelül a fények tudatos használata tagolja a teret és a látnivalókat. Az, hogy a rengeteg látnivaló nem terheli túl az agyat, az általánosan csökkentett illetve irányított fénynek és a konzekvensen sötét határoló falaknak köszönhető. A folyosó csak ott világosodik ki, ahol már kifelé tartunk a Varázshegyből, ember őseink lakhelyén keresztül a valódi emberszabásúak felé. A labirintus mint motívum a kiállítási installációban is visszatér, akár a hangyák levélszállító munkáját modellezi üvegcsövekben, akár a világ legrusnyább és legabszurdabb élőlényének, a csupasz turkálónak a járatairól van szó.

A Varázshegy gyomrában, ha nem is gyermeki álom torokszorító varázslata, de a 21. századi tudományos világfelfogás mágiája a téri környezet révén élményszinten is megtapasztalható. Korrekt és kaotikus, mint a 21. század világképe. Kicsit ezt folytatja magának az Állatkertnek a labirintusszerűen megtervezett látogatói útvonala – nem csak a plázák tervezői értenek ehhez – amely rögtön azzal kezdődik, hogy a szikla kívülről is bejárható, illetve „bemászható”. Három sétaút vezet körbe a Nagysziklán, ahol egy kisgyermek is eltűnődhet a kint-bent ellentmondásos viszonyán és dinamikáján. Fontos téri és léptékbeli tapasztalat, amikor valamit kívül-belül, több nézőpontból is megvizsgálhatunk. Tágabb értelemben pedig az épp megújuló Liget ismétli egy harmadik, még nagyobb léptékben a kanyargós útvonalra felfűzött különféle látnivalók és élmények ritmusát.




Szerző: Zöldi Anna

A cikk a Gyermek és Város blogsorozat keretében, az NKA támogatásával jött létre.


2021. máj. 10.

Gyermek és hang – sétalap


Az életünkben fontos szerepük van a hangoknak. Mi mindent hallunk és hallunk meg magunk körül? – Helyfüggetlen sétalap hangokra fókuszálva. Fedezzétek fel a fületekkel az iskolátok vagy lakóhelyetek környékét!

A sétalapot összeállította: Guba Anna, Rozgonyi Sarolta

A séta lapot a képre kattintva tölthetitek le: 


2021. máj. 3.

Gyermek és hang


 A székesfehérvári Lánczos Kornél Gimnázium tetőtér-beépítése

Az iskolák oktatási gyakorlatában egyre meghatározóbb szerepet kapnak az olyan változatosabb, frontális oktatáson túlmutató pedagógiai módszerek, amelyek új igényeket támasztanak a tanulás fizikai környezete felé. A korábbiakban főleg tanári előadásra szolgáló tantermek és közlekedésre használt folyosók nemcsak téri kialakításuk, de akusztikai komfortjuk miatt sem ideálisak az egyénileg, párban és kiscsoportban zajló összetettebb tanulási folyamatok számára.

A hagyományos osztálytermekben a falak és a mennyezet a kívánatoshoz képest sokszoros mértékben veri vissza a hangokat. Ez azért jelent problémát, mert bár a terem elején ülők kiválóan értik a tanár beszédét, de az utolsó padokban a diákok a közvetlen és a visszaverődő hangok olyan keverékét kapják, amelyből nehezen tudják „kihámozni” a tanár szavait. Hogy érzékeljük a probléma súlyosságát: A szakértők becslése szerint az átlagos hazai osztálytermek hátsó soraiban a tanár beszédjének maximum csak a fele érthető  (HUSZTY 2018). A jövőben azért is kell nagyobb figyelmet szentelni a témának, mert az alternatív pedagógiai gyakorlatok elterjedése az egy térben egymással párhuzamosan zajló szóbeli kommunikáció miatt tovább fokozza a zajterhelést az iskolákban.

Az alábbiakban saját építész praxisomból mutatok be egy olyan kisebb iskolabővítést, amelynek során pedagógiai szempontból előremutató téri megoldások valósulhattak meg a székesfehérvári Lánczos Kornél Gimnáziumban az új gondolatokra nyitott iskolavezetésnek köszönhetően. Ahogy látni fogjuk, a tervezés közben a megbízói igények miatt a zajterhelés szempontjai is előtérbe kerültek. Az alkalmazott téri innovációk pedagógiai szerepe mellett az akusztikai komfort kérdésére is kitérek, illetve szót ejtek majd a megvalósulás óta eltelt évek térhasználó tapasztalatairól is.

A székesfehérvári iskola vezetése egy olyan téregyüttest akart kialakítani az épület addig beépítetlen tetőterében, amely egyrészt otthont ad az iskolai rádiósklub számára, másrészt közösségi és oktatási térként is működik. A gimnázium tanulóiból és külsős fiatalokból álló hetven fős rádióskör két eltérő méretű hangstúdiót, egy vezetői irodát és hat-hét szerkesztőségi munkaállomást igényelt. A rádiósok szükségletei mellett ugyanakkor fontos szempont volt az iskola egészére vonatkozó térigény is. Az épületben ugyanis ekkor még egyedül a földszinti előcsarnokban lehetett nagyobb létszámú összegyűléseket tartani, de csendet igénylő tevékenységekre ez a tér nem igazán alkalmas. A főbejáraton és a lépcsőházon át közlekedő emberek ugyanis folyton megzavarják az itt zajló eseményeket. A rádióskör által kezdeményezett tetőtér-beépítés alkalmat kínált arra is, hogy a stúdiók előterében új közösségi tér szülessen.



A Lánczos gimi padlásklubjának funkcionális programja és a megbízók által elképzelt térkapcsolatok kitűnő kiindulási alapot jelentettek, és már a tervezés elején megelőlegezték egy olyan téregyüttes megszületését, amely sok tekintetben a fejlettebb országok legújabb iskolaépítészeti mintáit követi.

Ezen előremutató kezdeti elvárások közé tartozott, hogy a rádióskör felségterületét olyan két-három osztálynyi diák befogadására alkalmas önálló tanulási egységként képzelte el Ollerinyi Tamás, a rádióskör vezetője, amelyekhez hasonlók már a kezdetektől fogva működtek az intézményben. Bár ez az „iskola az iskolában” elven működő szervezeti felépítés Magyarországon még kivételesnek számít, s inkább csak a magániskolákra jellemző, a fejlettebb országokban egyre inkább normává kezd válni. (HAMMERER 2017) A siker oka az, hogy míg a nagyobb létszámú iskolákban, ahol nem ismerik egymást annyira a diákok, könnyebben megjelenhet a társas elszigetelődés és a névtelenség érzése, addig kisebb létszámú tagozatokra bontva bizalmi alapon működő valódi közösségek jöhetnek létre. Ezeknek a „kisiskoláknak” a legfontosabb jellemzői közé tartozik, hogy egy-egy privát zsibongóként is működő közösségi tér köré szerveződnek, valamint térileg és szervezetileg is saját vezetői csapat tartozik hozzájuk. Pontosan ezek azok a jellemzők, amelyeket a fehérvári tetőtérbeépítésnél is igényként fogalmaztak meg a megbízóink.

Számomra örvendetes elvárás volt az is, hogy a stúdiók és a vezetői szoba is nagy üvegfelületekkel kapcsolódjon az előtérhez, és hogy a fél tucat számítógépes munkaállomás nyitott módon, ebben az előtérben kapjon helyet. Az ehhez hasonló téri megoldások a jövő iskolájában azért válnak egyre fontosabbá, mert az öntevékenységre épülő tanulás és a csoportmunka felértékelődése az „összekapcsoltság” érzetének biztosítását, vagyis a térhasználók egyszerű vizuális és akusztikai „hozzáférhetőségét” igényli. Ez a transzparencia másrészt az eltérő téri helyzetek átláthatóságát is segíti. Az önállóan dolgozó diákok számára láthatóbbá teszi a közvetlen környezetükben rendelkezésre álló védettebb, nyitottabb, vagy kényelmesebb helyeket, így ösztönözve a személyre szabott, ezáltal hatékonyabb tanulási szituáció megteremtését.

A megszülető új padlásklub legfontosabb eleme a stúdiók előterében kialakított lépcsőzetes pódium lett. Az amfiteátrumszerűen körbeforduló térbútor a tér körbeülését, az egy pontra fókuszálást teszi lehetővé. A pódiumhoz kapcsolódó galériát azonban nemcsak lelátóként, hanem „elvonulós” pihenőhelyként is használhatják a diákok és a tanárok. A bejáratot kissé leválasztó, ezáltal előteret képező faltest hátoldala prezentációs felületként működik, a falra digitális kijelző került. A galéria-lépcső alatti kisebb térrészt raktár funkciót lát el, a pódiumot pedig fiókszerűen kihúzható tárolókkal alakítottuk ki. A többfunkciós térhez hátul nyitott módon még egy védettebb „téröböl” kapcsolódik, ide kerültek a már említett számítógépes munkaállomások. 



Az intenzívebb térkapcsolatok ugyanakkor akusztikai kihívást is jelentenek. Egyrészt a kemény üvegfelületek jobban zengenek, visszhangoznak, másrészt az egyterű, összenyitott tanulási környezetekben az egymással párhuzamosan zajló projektmunkák, konzultációk és megbeszélések miatt is kritikusabb a jelentősége az adott tér akusztikai adottságainak. A magas zajszint nemcsak a kommunikáció minőségét rontja, de koncentrációs nehézségeket okoz, s mérhetően rontja a tanulás hatékonyságát (PUJOL et al. 2014) 

A fehérvári projektnél szerencsére akusztikailag kedvezőek voltak a nyeregtetős padlástér ferde tetősíkjai. Ha ugyanis kevesebb az egymással párhuzamos falfelület, akkor a visszaverődő hang jobban szétszóródik a tér minden irányába, s ezáltal a hangok eloszlása egyenletesebb lehet. A közelmúltban rangos nemzetközi díjat elnyert mosonmagyaróvári piarista iskola tervében is éppen ezt használták ki a tervezők, amikor többek között a kedvező akusztikai hatás érdekében derékszögű „tanterem-dobozok” helyett szabálytalan négyszög alaprajzú osztálytermeket alkalmaztak (CSEH et al. 2021). A fehérvári tetőtérbeépítésnél is ezért épültek meg végül a rádióstúdiók szabálytalan sokszög alaprajzzal. Bár már önmagában a tér geometriája is számít, azért az akusztikai komforthoz általában további eszközök szükségesek. A szabálytalan geometria csak abban segít, hogy a visszaverődő hangok ne erősítsék annyira fel egymást, de a visszaverődést nem akadályozza meg.



A visszhangok csökkentéséhez elengedhetetlenek a hangelnyelő felületek. A fehérvári padlásklubban nemcsak a stúdiókban kerültek fel hangelnyelő szivacsok a falakra, hanem az előtérben is évről évre egyre több falfelületet leptek be. Számos egyéb műszaki megoldás is igyekszik csendesíteni a tereket. A galéria és pódium acélszerkezetét gumialátétre tették, és a laminált padlóburkolat alá is került lépéshang-szigetelő lemez. A stúdiókat dupla vázas szerkezetű szerelt válaszfalak határolják. Ez azt jelenti, hogy a gipszkarton burkolat lapjait két különálló vázszerkezetre szerelik, így nincsenek akusztikai hidak. A tapasztalat azt mutatja, hogy mindez a gyakorlatban is jól működik: az előtérből semmi zaj nem szűrődik be.



Bár az új tetőtéri padlásklub elsősorban a rádióskör számára készült, de a galériát, valamint a nyitott előadó- és társalgóteret a többi diák is bármikor szabadon használhatja. A megvalósulás óta eltelt öt év tapasztalatai szerint gyakran szerveznek ide hatvan-hetven fős rendezvényeket és bemutatókat. Egyre több tanár veszi igénybe az új közösségi teret oktatási célra is, napi két-három tanórát tartanak itt. Csoportmunka esetén az egyes csapatok a galérián, a pódiumon és a hátsó munkaállomásos zónában úgy tudnak egymástól jól elkülönülve dolgozni, hogy közben a pedagógus az egész osztályt szemmel tudja tartani.


A rádióskört vezető Ollerinyi Tamás beszámolt róla, hogy mikor a csoportokban egyszerre sokan beszélnek párhuzamosan az egybenyitott térben, akkor még nem mindig tökéletes az akusztikai komfort. Ugyanakkor a tér egybenyitása sokkal nagyobb hozzáadott értéket jelent. Ezt azzal indokolta, hogy a padlásklub egy olyan sokoldalúan használható közösségi és oktatási tér lett, ahol az intenzív vizuális- és térkapcsolatok a közösség intenzívebb megéléséhez is hozzájárulnak.

Fentebb már említettem, hogy a legkorszerűbb iskolaépületek kivételével nem túl rózsás a helyzet akusztikai téren a legtöbb hazai iskolában. Ez összefüggésben van azzal, hogy csak a közelmúltban jelent meg hazánkban az épületek belső tereinek akusztikai minőségét meghatározó nemzeti szabvány (BERNÁTH - ZAJDON 2020), így a legtöbb ma működő iskola tervezésénél ez a téma még szinte egyáltalán nem kapott figyelmet. A több külföldi országban évtizedek óta jelen lévő szabványosításra hazánkban égető szükség volt. A szabvány bevezetésével reményeim szerint a jövőben javulni fog a hazai oktatási terek akusztikai színvonala.

Dr. Tánczos Tibor

Fotók: dr. Tánczos Tibor

Hivatkozott irodalom:

BERNÁTH Csaba – ZAJDON Anna (2020): Elkészült a magyar teremakusztika-szabvány. https://prod.mszt.hu/hu-hu/szabvanyositas/hirek/2020/09/elkeszult-a-magyar-teremakusztika-szabvany?fbclid=IwAR1EqpPOnyza4YqAk9irVb-JKPXCyjDCPQ3CdIT8yBxj72cgZvUhAtt2o_M (utolsó megtekintés: 2020.04.26.)

CSEH András – ÉLŐ József – KÖNINGER Szilárd – NÉMETH Dávid – TÁTRAI – Ádám (2021): Schoae Piae. A Mosonmagyaróvári Piarista Iskolaközpont tervezése. in: Iskolaépítészet Magyarországon – Örökség és megújítás. Szerk.: Dúll Andrea, Somogyi Krisztina, Tamáska Máté. Martin Opitz Kiadó

DR. HUSZTY Csaba (2018) https://acoustics.entel.hu/fazekas/  (utolsó megtekintés: 2020.04.26.)

HAMMERER, Franz (2017): Az iskolai terekről másképp. in: A tanulás helyei: iskolaépítészet. Szerk.: Sárkány Péter, Tamáska Máté. Martin Opitz Kiadó

PUJOL, S. – LEVAIN, J. P. – HOUOT, H. – PETIT, R. – BERTHILLIER, M. – DEFRANCE, J. – LARDIES, J. – MASSELOT, C. – MAUNY, F. (2014): Association between ambient noise exposure and school performance of children living in an urban area: a cross-sectional population-based study. Journal of Urban Health (91) 2: 256–271.


2021. ápr. 30.

Gyermek és hely – sétalap

 

Emlékeztek a Pál utcai fiúkra? Ők a grundon és az utcán játszottak. De még néhány évtizede is a gyerekek délutánonként „lementek” játszani a házuk környékére. Ugráltak, fogóztak, fociztak és még egy sor játékot játszottak ott, ahol a legjobb helyet találták az adott játékhoz. 

Ezen a sétán is ilyen jó helyeket keresünk az utcán – a lakóhelyetek vagy az iskolátok közelében –, ahol kipróbálhattok régi utcai játékokat, például a golyózást, amit a Pál utcai fiúk is játszottak.

Összeállította: Borsos Levente, Guba Anna, Rozgonyi Sarolta

A séta lapot a képre kattintva tölthetitek le: 



2021. ápr. 28.

Gyermek és hely




Napjaink egyik legközpontibb témája, hogy hogyan tegyük városainkat élhetőbbé, mely a pandémia miatt csak még inkább előtérbe került, hiszen köztereink váltak a kikapcsolódás elsődleges helyszíneivé. Ugyanakkor, annak ellenére, hogy a városok ilyen jellegű átalakítása mindenkit pozitívan érintene hosszú távon,  az urbanisták, civil szervezetek, önkormányzatok gyakran ütköznek ellenállásba. Ennek oka, hogy amikor egy társadalom abban nő fel, hogy a közterületek elsődlegesen közlekedésre, azon belül is autós közlekedésre szolgálnak, és csak néhány meghatározott terület való kikapcsolódásra, szociális interaktusokra, akkor nem csoda, ha az ellenállás az első reakció a radikálisabb változásokra. Berögződött szokásokat nemcsak egyénenként, de társadalmi szinten is nehéz megváltoztatni.


Vannak azonban eszközök, amelyek segíthetnek abban, hogy minél többen megértsék az ilyen típusú nagy változások szükségességét, felismerjék azt, hogy ez számukra miért jár előnyökkel, megszeressék az új helyzetet, ezáltal pedig jobban magukénak érezzék a lakóhelyüket. Az egyik legjobb eszköz erre a nyugat-európai városfejlesztésben már előszeretettel alkalmazott placemaking


MI IS AZ A PLACEMAKING?


A placemaking szó jelentése “helykészítés”, és egy folyamatot jelöl, amely során a térből, tervezés és megvalósítás útján, „helyet” hoznak létre. Egy adott térből – például egy utcából, egy parkolóból, egy régi parkból, egy elfeledett sikátorból vagy egy foghíjtelekből – olyan helyet, ahol az emberek szívesen összegyűlnek és találkoznak másokkal. A placemaking célja pontosan ilyen helyek létrehozása. A placemaking nem csak a közösség számára történő építést/fejlesztést foglalja magába, hanem azt is, hogy ezt közösen tesszük. Erre a fejlesztési módszerre jellemző, hogy költségei kifejezetten alacsonyak, gyors és látványos eredményt hoz, és rávilágít arra, hogy nincs szükség gigaberuházásokra ahhoz, hogy egy városrész fejlődésnek induljon. A fejlesztés akkor válik taktikussá, ha a kis beavatkozások egy nagyobb stratégián belül foglalják el a helyüket. Ilyenkor a közös alkotás az adott városrész nagyobb mértékű átalakulásának előkészítéseként is jelen lehet, biztosítva azt, hogy a költségesebb és vissza nem fordítható építkezések a megfelelő módon történjenek. A placemaking ezen formáját nevezzük tactical urbanism-nek, azaz “taktikus városfejlesztésnek”. 


Egy placemaking típusú folyamat során  egyfelől biztosíthatjuk, hogy a magánérdekek helyett a közösség érdekei kerüljenek előtérbe, másfelől segít a lakosoknak megtanulni, hogy miért hasznos kivenni a részüket a saját környezetük alakításából, és hogy milyen módon tudják ezt megtenni. Ha a placemaking utóbb említett előnyére tekintünk, tehát egy társadalom általános szemléletformálására, akkor ebből a gyermeket semmiképp sem szabad kihagyni. Ugyanis ők az a csoport, akik úgymond még tiszta lappal indulnak, ezáltal sokkal könnyebben lehet formálni a gondolkodásmódjukat, és nem kell megküzdenünk, a fentebb említett, berögződött negatív szokásokkal. Így, ha nekik már egész kiskorukban megmutatjuk, hogyan tudják a közösségük hasznára formálni a várost, azzal hozzájárulunk egy felelősségteljesebb generáció felnövéséhez.


A gyermekek bevonása a egy-egy hely megtervezésébe vagy az építés folyamatába ugyanakkor nem csak számukra szolgál előnyökkel. A tervezők, városvezetők, facilitátorok – azaz a felnőttek – is számos dolgot tanulhatnak tőlük. A gyermekek teljesen máshogy érzékelik a társadalom által kreált korlátokat és a környezetüket – igyekeznek azt minden érzékszervükkel egyszerre felfedezni. Emiatt számos olyan ötletet, észrevételt adhatnak, ami a felnőttek figyelmét normál esetben elkerülné. 


Budapesten is találkozhatunk néhány példával, ahol fő szempont volt, hogy  erősítsék a gyermekekben a közterületekkel való törődését és mindezt közös játék, ötletelés vagy építés keretében. Ugyanakkor nem túl hosszú a lista, hiszen Magyarországon még maga a placemaking fogalma is csak mostanában kezdett el keringeni a szakmabeliek és civilek körében.


PÉLDÁK BUDAPESTRŐL


Az egyik úttörő példának a 2015-ben a Magdolna Program keretében megvalósult 99-es busz projektet tartom. Célja egyértelműen az volt, hogy a Magdolna Negyedben 4 megállóhellyel is rendelkező, kifejezetten rossz hírű 99-es buszjáraton utazva nagyobb biztonságban érezhessék magukat a helyiek, elsősorban a gyerekek. A veszélyt sugalló légkörben ugyanis ők azok, akik a legsérülékenyebbek és leginkább kiszolgáltatottnak számítanak. A projekt több, egymásra épülő közösségi alkalmat is magában foglalt, s a gyerekek elmondhatták, hogy milyennek képzelik el, és létrehozhatták a jövő 99-es “álombuszát”, találkozhattak a buszokon dolgozó szociális munkásokkal, megismerkedhettek a közlekedés alapfogalmaival. 





A konkrét helyszínt a Teleki téri piac korábbi ideiglenes helye adta. A program részeként egy valódi busz is leparkolt a birtokba vett “placcon”, s mind a kisebbek, mind a nagyobbak kipróbálhatták milyen a “volán mögött ülni”, miközben a programba bevont buszvezetőkkel beszélgetve ismerkedhettek a közlekedési szabályokkal és a sofőrök élményeivel. A gyermekek az ott található tűzfalon megfesthették milyennek is képzelik azt a 99-es buszt, amivel szívesen és magukat biztonságban érezve járnának nap mint nap iskolába.



Ezt a foglalkozást az akkor épp a Kesztyűgyár nevű közösségi térben tevékenykedő Csámpa Rozi festőművész és művészeti oktató vezette, a mű pedig a “Tolerancia” címet kapta. A workshopok során a gyermekek maguk tervezhették meg, milyen buszmegállót álmodnának maguknak, ezt pedig egy 1:1-es “makett” formájában a helyi lakosság többi tagjával együtt el is készítették. Az alkotási folyamat során a résztvevők kedvükre dekorálhatták a jövőbeli buszmegállót, saját üzeneteik is megjelentek rajta. Az önkormányzat az elkészült prototípus alapján a  valódi buszmegállókat is felújította, ezzel azt szerették volna elérni, hogy ezek a helyek barátságosabbá váljanak, és mind a kicsik, mind a nagyok nagyobb biztonságban érezhessék magukat, amíg a buszra várakoznak. 


Egy ilyen programsorozat hozzájárul ahhoz, hogy amikor a gyermekek sétálás, utazás közben rátekintenek azokra a helyekre, ahol ott hagyhatták a kezük nyomát – ez esetben a felújított buszmegállókra és a projekt során használatba vett Teleki téri foghíjtelken általuk megfestett tűzfalra – akkor valóban azt érezhetik, hogy “Igen, ez a hely miattam lett jobb!”. Ennek az érzésnek a megtapasztalása pedig elengedhetetlen ahhoz, hogy kialakuljon bennük az a természetes motiváció, amelynek köszönhetően majd felnőttként sem viszonyulnak közömbösen a saját lakókörnyezetükhöz.


Ezt követően jónéhány placemaking-projekt ütötte fel a fejét itt-ott Budapesten (mint például a Szabihíd, a Római Szabadstrand vagy a Kifolyó Projekt), de ezek közül kevés célozta meg kifejezetten a gyermekeket. A placemakingnek van egy inkább elméleti-edukációs vonala (mint például a KultúrAktív Egyesület Tiéd a Város könyv- és oktatási projektje, vagy az Urbanity társasjáték), de ezek nem eredményeznek kézzel fogható változásokat konkrét helyek esetében, noha hosszú távú hasznukra számíthatunk.


Az utóbbi évekből két olyan projektet tudok kiemelni, amelyek gyerekek városi térbe való bevonását eredményezték, és igyekeztek többet nyújtani egy egyszeri fesztiválnál. Az egyik ilyen, a Gyermek és Város blogsorozatban már korábban bemutatott MoMeEcoLAb, valamint a Mindspace civil szervezet által szervezett Rákóczi Vakáció.

 

RÁKOCZI VAKÁCIÓ


Az első Rákóczi Vakációt 2018-ban rendezték meg, a másodikat pedig 2019-ben. A Rákóczi Vakáció egy napközis tábor a Rákóczi tér környéki gyermekeknek, de többet igyekeznek nyújtani egy átlagos nyári tábornál. Ebben az esetben nem arról van szó, hogy a városi tereket fizikailag alakították volna át, hanem az alternatív használattal adtak új löketet az érintett helyszíneknek. Mire a Mindspace a 2018-as tábor szervezésének nekilátott, addigra a helyi egyéb placemaking jellegű tevékenységeiknek köszönhetően már sikerült egy “mikro ökoszisztémát” kialakítaniuk a helyi szereplők körében. Voltak köztük helyi üzletek, bisztrók, művészek és maga a Rákóczi téri Vásárcsarnok. Ezeket a kapcsolatokat mind-mind igyekeztek felhasználni a tábor megszervezésekor, ezáltal pedig a gyerekeknek is lehetőségük adódott minél több érdekes környékbelivel megismerkedniük.













A táboros gyerekek jelentős része egy közeli átmeneti otthonból érkezett, így az a rendhagyó helyzet állt elő, hogy szóba sem került, hogy a helyi identitást próbálják bennük erősíteni, hiszen hamarosan mind továbbálnak egy-egy új városba vagy városrészbe. A nagyon vegyes gyermekcsoport miatt a szervezőkben nem fogalmazódtak meg kifejezetten konkrét környezetpedagógiai célkitűzések, viszont rendkívül fontosnak tartották, hogy megmutassák nekik, milyen izgalmas dolgokat lehet köztereken csinálni a játszótereken kívül is. Ezáltal pedig közvetve mégis hozzájárultak ahhoz, hogy a gyerekekben tudatosuljon, hogy ők is a város egyenrangú használói. 


A 2019-es alkalom az előző évhez képest azt a sajátos helyzetet is magával hozta, hogy nem használhatták a Rákóczi téri Vásárcsarnokot (ami korábban a Mindspace egyik bázisát jelentette), ezért abszolút arra kényszerítette őket, hogy a közterek adta minden lehetőséget kihasználjanak. 


A táborok úgy épültek fel, hogy minden napnak meghatároztak egy-egy tematikát (pl.: “punk-nap” az Aurórában, ahol tetkókat készítettek és hasonló menő dolgokkal töltötték az időt), de minden napba beiktattak némi szabadfoglalkozást is, amikor egy-egy közeli játszótérre vagy parkba látogattak el. De volt break tánc oktatás, vizipisztolyozás a Rákóczi téren, számháború a Teleki téren, deszkázás és papírsárkány készítés a “Pápa téren”, és még sorolhatnám. Ezek a tevékenységek mind rávilágítanak arra, hogy mennyi, ma szokatlannak mondott módon használhatók a köztereink – gyerekek által is.


A szervezők elmondása szerint nekik kifejezetten sokat kellett azon gondolkodniuk, hogy mivel töltsék el teljesen szabadtéren az időt egy héten keresztül (így, hogy kiszorultak a csarnokból), végül azonban azt tapasztalták, hogy mindez a gyerekek számára sokkal magától értetődőbb volt. Ők – onnantól, hogy ebben senki sem korlátozta őket – teljesen spontán módon kezdték a város minden szegletét használatba venni: felmásztak a szobrokra, ugráltak a János Pál Pápa tér díszmedencéjén átmenő tipegőköveken, lógatták a lábukat a szökőkútba miközben ukulelén játszottak, “helyszínelős” játék keretében bármiféle gond nélkül feküdtek a Fido park járdájára. 




A gyermekek gondolatait nem kötik gúzsba a közterek használatával kapcsolatos gátlások. A táborvezetők ugyan meghatároztak bizonyos feladatokat, helyszíneket, játékokat, de a gyerekek voltak azok, akik mindezeket megtöltötték élettel, tartalommal. Azáltal, hogy ők gátlások nélkül tudnak a számháború közben például a bokrok alá bújni, hason fekve kúszni aztán a másik pillanatban a Teleki téri szobrokra felmászva fotózkodni, a park és az utcák teljesen alternatív használatára és érzékelésére tesznek szert. Felnőttként, közeli megfigyelőként pedig mi magunk is levonhatjuk a tapasztalatokból származó következtetéseket. (Bár azt sem tiltja meg senki, hogy magunk is kövessük a gyerekek habitusát, az egyik szervező például azt mondta, hogy azért szeret gyerekekkel “lógni”, mert így ő is belemegy olyan játékokba, amikhez felnőtt társaságban valószínűleg nem lenne mersze.) Nehéz írásban átadni, mit is jelentettek a résztvevőknek ezek a táborok, de akik kicsit jobban meg szeretnék érteni, azoknak jó szívvel ajánlom a 2018-as Rákóczi Vakációról készült after videót.


A placemaking-nek tehát ezer arca lehet attól függően, hogy épp milyen célra szeretnénk használni. Ami egyezik minden sikeres projekt esetében, hogy általa élettel töltődnek meg a helyek, és egy lépéssel közelebb kerülünk ahhoz, hogy a környezetükért tenni akaró polgárokkal töltsük fel a városainkat. Leghatékonyabb módja ennek, ha mindezt gyerekekkel tesszük. Bízzunk benne, hogy a jövőben egyre több, akár hosszú távra tervezett akcióba vonják be a legkisebb városlakókat is, hiszen az a város, ami a élhető környezetet biztosít a gyermekeknek, valójában az egész lakóközösség javát is szolgálja.


Kovács Laura


Források:

https://jozsefvaros.hu/hir/2821/keruleti-gyerekek-a-99-es-busz-jovojerol

https://jozsefvaros.hu/hir/3056/lezarult-a-99-es-busz-projekt

https://docplayer.hu/8749925-Ez-a-mi-buszunk-osszefoglalo-a-99-es-busz-kiserleti-projekt-esemenyeirol-es-tapasztalatairol.html


Képek forrása:

„Fotó: Józsefváros újság”

https://www.facebook.com/mindspacebudapest