Gyermek és múlt

Az ELTE-emlékmű a Trefort kertben és a reformáció emlékműve a Kálvin téren

A tevékenységeink hátterét biztosító épített környezetünket sokféleképpen élhetjük meg. Vannak semleges helyek, ahol ritkán vagy akár naponta járunk, és olyanok is, amelyek különféle jelentéssel egészülnek ki – otthonunkká, iskolánkká, kedvenc helyinkké válnak, vagy éppen kerüljük őket egy rossz benyomás, élmény miatt. A helyeinkhez társított jelentéstartalmak ráadásul időben is változnak – elveszítik jelentőségüket, átértékelődnek, gazdagodnak. Egy-egy jelentés olvasata önmagában is lehet többrétegű. Vannak elsődlegesen érthető, könnyen olvasható üzenetek: ez az épület egy színház, ez egy játszótér. De vannak rejtett helyeink s olyanok is, amelyek rejtett jelentéseket hordoznak. A rejtett helyek és jelentések nem hivalkodnak, nem harsognak, nem hangoztatnak nagy szavakat, egyszerűen csak vannak, mert lenniük kell, s ez épp elég. Ilyen az ELTE-emlékmű a Trefort-kertben és a REFORM500 emlékmű a Kálvin téren.

A Trefort kertben, az ELTE épületeinek téglafugájába rejtett Jel a kertben című emlékmű az egyetem 198 polgárára emlékezik, akik a II. világháború áldozatául estek. A 6-7 osztálynyi diák és oktató elvesztése igen traumatikus esemény. Az emlékmű olyan embereknek állít emléket, akiket nemcsak a jövőtől fosztottak meg, hanem a méltó megemlékezéstől is, mert még sírjuk sincsen. Ráadául az időbeli távolság okán egyre kevesebb az élő szemtanú, s a világégés-emlékezetben az egyéni, személyes tragédiák egyre inkább a feledés homályába vesznek. Ez ellen szándékozott tenni az egyetem, hiszen olyasmire emlékeztet, amit soha nem szabad elfelejteni.

A Kálvin téri Reform500 térburkolati írott kövei a Reformáció 500. évfordulójára készültek. A Reformáció még régebbi, 504 évvel ezelőtti történései felnőtt és gyerek számára időben még távolabbiak. Ám a reformáció jelentése is többrétű. Egyrészt a 16. századi vallási és politikai-társadalmi mozgalmat jelöli, amely jelentősen hozzájárult a magyar nemzeti identitásunkhoz is. Ekkor fordították le a Bibliát a nemzeti nyelvekre, így magyarra is, ami kultúrtörténeti, irodalomtörténeti szempontból hatalmas lépés volt. De a reformáció szó másik jelentése, a jobbító szándékú megújulás máig érvényes, megtapasztalható.

Mindkét emlékhely kapcsán tehát meghatározó a jelentős történelmi beágyazottság s az időtávlat, amelyből ma ezeket szemléljük.

Nézni és látni, beszélni és mondani izgalmas szópárok, amelyek szorosan kapcsolódnak mindkét hely emlékezet feldolgozásához. A gyerekek és fiatalok még csak kezdik felfedezni a környezetüket, a felnőttek többsége pedig a napi rohanás közben sokszor észre sem veszi, hogy mi mellett megy el. Fontos tehát, hogy figyeljünk: nem elég valamit nézni, látni is kell. Úgy kell nézni, hogy lássuk is, vegyük észre a részleteit, keressük meg a tetsző és nem tetsző elemeit. Ne essünk bele a felszínes rutinba, az odapillantásból ítélésbe. Ugyanígy van ez a szavakkal is. Nem elég beszélni, mondani is kell.

Látható az, ami megszólít, amelynek alkotói a legmegfelelőbb eszközt választják, hogy az alkotás az adott térben észrevehető legyen a teret használók számára. Ebben az értelemben tehát láthatatlan az, ami nem észrevehető. Ami mellett elmegyünk, mert ott és akkor nem tűnik fel, hogy ott van. A láthatóságot és a láthatatlanságot a környezeti háttér tovább befolyásolja. Az erőteljesen mintás falon lévő kép éppúgy kevésbé észrevehető, mint a homogén ködös táj részletei. A környezettel való kontraszt és belesimulás kiemelő vagy elrejtő hatású lehet..

Így tehát most már az észrevehetőség szempontjából a környezet, az alkotás és a befogadója közötti többrétű, egymásra ható s egymásból kialakuló kapcsolatról beszélünk.

Visszatérve a konkrét helyszínekre, itt több, a fenti értelemben láthatatlan emlékmű áll, amelyek ott vannak ugyan, emlékezetünkben, mégsem őrizzük meg őket. Nem kerül fel a mentális térképünkre például a közel négy méter magas, I. világháborús emlékmű (Horváth Béla, 1936), amely az egyetem Múzeum körúti két épülete között található vagy Kálvin János szobra a Kálvin téri református templom főbejárata előtt. Statikus szerepük a megmutatásra szorítkozik, nem lépnek kapcsolatba a járókelőkkel. Ott vannak, konkrétan megfogalmazva, mindent elmondva magukról, mégsem vesszük észre őket, mégsem láthatók. Ennek magyarázata, hogy kevéssé késztetnek interakcióra. Vagyis attól, hogy valami nagy – mint a Trefort kerti I. világháborús emlékmű –, még nem lesz jelentős a hatása. Ez az a kulcsgondolat, ami miatt a tervezőkben megfogalmazódott, hogy, ide olyan emlékmű kell, ami egyszerre nagy és kicsi, látható és észrevétlen.

A Kálvin tér és a Trefort kert kapcsán a környezet elemzésekor kerül felszínre az egyik legfontosabb kérdés: hogyan válhatnak emlékhellyé az amúgy jelentős átközlekedő forgalmat lebonyolító terek? Hogyan lehet megállítani az embereket, s hogyan lehet őket megszólítani és megfigyelésre invitálni?

A Trefort kert és a Kálvin tér közel esnek egymáshoz, így bejárásuk egy hosszabbra tervezett alkalommal megtehető. De az együttes említés oka ezen túl még az is, hogy az emlékezés, a jeladás módszere is hasonló. Mindkét hely karakteresen ellép a megszokott emlékezés-feldolgozás eszközeitől. Nem ábrázolnak, nem uralják le, nem harsogják túl környezetüket, ennek ellenére jelenlétük erős, üzenetük jelszerű, azaz értelmezést kér. Nem mondanak el mindent, nem konkretizálnak, nem formáznak, nem mintáznak. Egyszerűen csak közölnek. Szűkszavúan, éppen annyit, hogy elgondolkodjunk, vajon ez jelent valamit? De hát mit is jelent?

Mindkét emlékhely szövegből építkezik, amelyben nincs díszítés, csak a puszta tartalom. Az értelmezést pedig a befogadóra bízza. A szöveg elkezd dolgozni az olvasóban, gondolkodásra készteti, interakcióba hozza, s érthetővé válik az üzenet: “Kevesebb indulattal jobban boldogul az igazság.” – olvasható Philip Melanchthon reformátor gondolatai a Kálvin tér egyik írott kövén.

A Trefort kertben a téglaépületek fugáiba bronzcsík került, rajta 6 mm magas betűkkel felírva az áldozatok nevei, alapadataik, ugyanakkor mindez 250 m hosszan helyezkedik el két épület homlokzati falain. Ez lényegében egy láthatatlan jel, mert 5-10 méterről nem látszódik, de ha valaki közel megy, közel hajol, azzal közel kerül, és elindulhat egy olyan munka, amely cselekvésre késztet: elolvassuk a neveket, dátumokat, helyszíneket, a csík mentén sétálva folyamatos mozgásban követjük végig, az évszámok kivonásával kiszámítható a sok esetben tragikusan rövid életkor, ami már önmagában elég erős hatás, s tovább nézve újabb nevek láthatók. A feliratok több szinten hatnak, egyrészt a számosságuk, másrészt az adatok hiánya, töredékessége miatt. Ráerősít maga a betű is – a maga szikár karakterével –, ami nem véletlen, hiszen ezek a betűk ide, erre a helyre lettek megtervezve. A megemlékezés egyedisége, személyre szabottsága ezzel válik teljessé.

A Kálvin téri emlékmű 95 db 50x50cm-es betonlap, amelyek a téren jól szétszórva helyezkednek el. Azért 95, mert Luther 1517-ben ennyi tézist függesztett ki a wittenbergi vártemplomra. A meglévő térburkolat egy-egy elemét cserélték ki olyan betonlapokra, amelyek mindegyikén 2-2 rövid szöveg áll: idézet egy reformátortól és egy reflexió. Vagyis a 95 kőlap egyszerre mutatja be a reformáció lényegét és azt, hogyan hatott a magyar kultúrtörténetre.

Az emlékhelyek befogadásának kulcsa a mozgás. A szemlélőnek folyamatosan mozognia kell, hogy végignézze a műveket teljes fizikai valóságukban. A tervezők ezzel reflektáltak a két helyszín adottságára: mindkét helyszín átközlekedő forgalmú, dinamikus tér, amelyben a nagyobb obejktumok akadállyá, a kisebbek pedig észrevehetetlenné válnak. Olyan megoldást kellett tehát választaniuk, amely felveszi a terek ritmusát, de kizökkent az átközlekedés monotinátásból, s egy ponton elcsípi a tekintetet, lassítja, megállítja a közlekedőt.

A Trefort kertben a mozgás a testmagasságtól függően kézkövetéssel sétálva a fal mentén, a Kálvin téren pedig lépéssel történik. De a mozgás nem csak a szemlélő részéről van jelen. Maguk az emlékezési helyek sem statikusak. A Trefort kertben a lejtésből adódóan változik a tereptől való magasság, mígnem már jóval a fej fölé kerülnek a nevek. A Kálvin téren pedig a téren szétszórva, a burkolatba rejtve jelennek meg a szövegek, ráadásul a mozgás itt nem csak a szétszórtságot jelenti, mert a feliratos kőlapok országosan, s határon túlra is utaztak az örökbefogadó program segítségével. A tervezők eredeti szándéka az volt, hogy ez az emlékhely időszakosan jelenik meg a téren. Örvendetes azonban, hogy az emlékezésnek ezen módja már a tervek kidolgozása alatt nagy tetszést ért el a program koordinátorai körében is, így az állandó megjelenés mellett döntöttek. Az örökbefogadás pedig a kövekről készül egy másolatokkal valósult meg.

A mozgás tehát mindkét esetben nem csak fizikai, hanem gondolati téren is hat, s ez a kulcsa, a legfontosabb eleme a koncepciónak. A Trefort-kertben közel kell hajolni, mint amikor egymásnak fontos, személyes mondatokat mondunk, amikor meg akarjuk egymást érteni, amikor bizalmas közelségbe akarunk kerülni valakihez. Ekkor válnak igazán láthatóvá a szövegek, amelyek így mintegy elsuttogják titkaikat, kik voltak, mikor éltek, s hol halhattak meg. Ezzel nemcsak az emlékhely, hanem a nevek mögött az emberek válnak láthatóvá, s a drámai felismerés okán feledhetetlenné.

A Kálvin téri idézeteken, az 500 évvel ezelőtti idézetek és a mai gondolatok kapcsolata, azok nyelvezete, szavaik sűrűsége és gondolati gazdaságuk állítják meg a járókelőt – mint egy váratlanul talált kincs bukkannak fel előttük.

A séta közben megszülető belső gondolatok segítenek abban, hogy a látottak mozgásban maradjanak a befogadókban s a gondolataikban tovább dolgozva mélyüljenek el. Így válnak maradandóvá, láthatóvá az emlékművek, felkerülve gondolati térképünkre, jó eséllyel hosszú időre.

Alkotók:

Jel a kertben, ELTE Trefort kert

MM-csoport, építésztek: Bujdosó Ildikó, Fajcsák Dénes, Lukács Eszter, Szigeti Nóra az ÉME Mesteriskola XXII. ciklusának hallgatói, Roth János DLA, Szabó Levente DLA az ÉME Mesteriskola mesterei, tipográfus: Polgárdi Ákos, szobrászati- és bronzmunkák, helyszíni építés: Albert Farkas, Albert Tamás, Albert Kristóf

Reform500

koncepció és tervezés: Szabó Levente DLA, Polgárdi Ákos, támogatott: Hetedik Műterem Kft., munkatárs: Dolmány Rita, betonelemek: VPI Betonmanufaktúra

Szerző: Terbe Rita DLA, építész

Szerkesztők: Rozgonyi Sarolta, Demény Ilka

A cikk a Gyermek és Város blogsorozat keretében, az NKA támogatásával jött létre.

Gyermek és művészet – sétalap

A pestszentlőrinci Kossuth tér néhány éve teljesen új arculatot öltött, mégis őrzi több mint százéves szellemét: a park az emlékezés közösségi helyszíne. Több műalkotás, szobor és emlékmű található a parkban, amely maga is olyan, mint egy műalkotás. A séta a tér sarkán álló pavilontól indul – amelyben a kávézó mellett egy pici galéria is helyet kapott –, és ugyanide ér vissza. 

Összeállította: Rozgonyi Sarolta és Borsos Levente

A sétalapot a képre kattintva tölthetitek le: 

Gyermek és művészet

Budapest évszázados szerkezeti problémája a rendkívül sűrű belváros és a tőle az egyre ürülő rozsdaövezet gyűrűjével elválasztott külvárosok közötti drámai kontraszt és egyensúlyhiány. A századforduló óta a város formájáról és életéről gondolkodó politikusok, várostervezők, de a lakosság minden generációja számára is visszatérő probléma, hogy miképpen lehetne a főváros e nagyon eltérő zónái közötti kapcsolatokat kedvezőbben újrarendezni. Az éppen aktuális városdiskurzusok ugyan változnak, de az alapmotívumok immár egy- és negyedszázada állandóak: Milyen várospolitikával és építészeti eszközökkel lehet a zsúfolt belső zóna infrastruktúrájának terheltségén lazítani, míg a szétterülő, falusias kertvárosok laksűrűségét és szolgáltatásaik színvonalát növelni?

Míg a sűrű városok mellett szóló történeti érvrendszer elsősorban szocio-ökonómiai megfontolásai továbbra is érvényesek, a klímakatasztrófa árnyékában az extenzív urbanizáció fenntartásának ökológiai lehetetlensége is a politikai napirendet meghatározó sarokpont lett. Régóta urbanisztikai evidencia, hogy a külterjes, földszintes városrészek közművekkel, illetve közigazgatási, kulturális, közlekedési infrastruktúrával való ellátása rendkívül gazdaságtalan, éppen ezért krónikusan meghaladja az önkormányzatok és más intézmények anyagi lehetőségeit, az ide költöző-szoruló lakosság pedig nem részesül a városiasság nyújtotta társadalmi előnyökből. Mostanra pedig már abban is biztosak lehetünk, hogy a szuburbanizáció megállítása a város határain innen és túl nemcsak városépítészeti, hanem egzisztenciális kérdés is. A hosszú ingázás, a nagy autóforgalom, az energetikailag, építészetileg és egy sor egyéb ökológiai szempontból rendkívül pazarló, egyedülálló családi házas telepítési forma elterjedtségének és népszerűségének zöld” ára olyan magas, amelyet társadalomként és civilizációként sem áll módunkban már középtávon sem megfizetni. A viszonylag nagy laksűrűségű, inkább társas lakásformákból és vegyes funkciójú épületekből felépülő, tömör városnegyedeket és a tömegközlekedés fejlesztését markánsan előnyben részesítő, “zöld” városeszmény most éppen a “kompakt város” urbanisztikai jelszava alatt tematizálódik. A főváros új vezetése – és elvben a metropolisz fejlesztésért felelős állami grémiumok is – hitet tettek a kompaktság ösztönzése mellett.

Mégis, s korszellemet követő hivatalos állásfoglalások ellenére Budapest külső kerületeinek jelentős része továbbra is – a témával régóta foglalkozó Ekler Dezső szavaival élve – “a város elfeledett övezete”. Éppen ezért fontos, hogy minél több olyan hely és projekt jöjjön létre a városmagon túl, amely felkerül a városlakók és a szakma mentális térképére. Csak így lehetséges, hogy annyi évtized után végre ne csak a mindenkori városfejlesztési dokumentumok ezoterikus kifejezése legyen az “alközpontok” rendszere a periférián, hanem a városrészek különböző léptékeinek megfelelően valóban teljes értékű településmagok erősödjenek meg a Hungária kögyűrűn túl is. Korábbi cikkemben a városmag határán álló Teleki tér esetével foglalkoztam, ennek egyik kertvárosi pandant-jaként most a XVIII. kerületi Kossuth tér megújítását ajánlom az olvasó figyelmébe.

Éppen az előbb propagált városépítési aktusoknak nyújtott kiváló platformot a 2013-ban induló TÉR_KÖZ városmegújítási program, amely nem csak pénzhez, de városszerte nyilvánossághoz is juttatta ezeket a terveket, helyeket, közösségeket, így megkezdve a város kollektív képzeletének tágítását. A 90-es évek elején az állami tulajdonú lakásállomány nagy részét az újonnan létrejött kerületi önkormányzatok között osztották szét, amelyek így lehetőséget kaptak az ingatlanvagyon privatizációjára. Ezzel egy időben a főváros létrehozta a Városrehabilitációs Keretet (VRK). A kerületek az ingatlanok elidegenítéséből származó bevételek felét ebbe a központi fejlesztési alapba fizették, hogy abból – később meghatározandó kritériumok alapján – a főváros a jövőben rehabilitációs beruházásokra oszthassa újra és vissza a pénzt. Ebből az alapból a 2010-es évek elejére mindössze 5 milliárd forint maradt. A 2012-ben kinevezett Finta Sándor főépítész fejlesztési osztályához tartozó Városmegújító Csoport feladata lett, hogy a VRK-ből lehívható támogatások pályázati rendszerét kidolgozza, és őrködjön a szakmaiság fölött.

A forrásokra a szabályok szerint csak a kerületi önkormányzatok pályázhattak, de a reálpolitikai labirintus keretei között a Csoport igyekezett a pályázókat a helyi lakosság civil szervezeteivel és szakmai szereplőkkel való együttműködésre ösztönözni. Ilyen, a helyieket is involválni igyekvő tervezési modellben valósult meg két lépcsőben 2017–2018-ban a pestszentlőrinci Kossuth tér felújítása is. Amíg a Teleki téren megjelenő tervezői ambíciók ellenpéldáján keresztül a divatos játszóterek termékszerű és túltervezett mivoltát, látványszerűségét kritizálhattuk, az itt megújult köztéren nincs is dedikált játszótér. Az egész park egyetlen, többgenerációs játéktérként értelmezhető, ami ideális esetben a köztér egyik legpontosabb definíciója lehet. Ezt a játékteret eredetileg Rerrich Béla kertépítészeti terve jelölte ki 1931-ben a gyorsan fejlődő környék egyik központjaként. Míg a telepített növényzet az elmúlt csaknem száz évben nagyszerű ligetté nőtte ki magát, az egyébként is avuló épített elemek rendkívül elhasználódtak, amivel párhuzamosan a társadalmi élet is kikopott az egyre elhanyagoltabb térről. Pedig az élénk használat és interakció előfeltételei mind adottak; a park körül összetett oktatási, kulturális és kereskedelmi intézményrendszer koncentrálódik, ráadásul mindez az egész várostérség egyik legfőbb sugárútjához, az Üllői úthoz kapcsolódik. A SAGRA Építész Kft. nyertes pályázata nyomán elkészült térfrissítés úgy tűnik, sikeresen fordította valóságba kerület TÉR_KÖZ pályázatban foglalt célkitűzéseit; a tér gyalogos- és gépjármű forgalmának áthangolásával a környező utcák magától értetődően futnak össze a téren, a lakosok kollektív élete pedig visszatért a hosszú ideig kihalt, három hektáros közterületre.

A beton ülőfelületeket és az új pavilonépületet egyetlen vizuális-formai referenciakeretbe foglaló tájépítészeti koncepció egy 1963-as Kondor Béla grafika derivátuma. A sokoldalú, hirtelen elhunyt művészre helyi kötődése, pestszentlőrinci szülőhelye miatt esett az építészgárda választása. Építészeti attitűd kérdése, hogyan ítéljük meg ezen elemek figuratív jellegét, de az biztos, hogy következetes és változatos használatuk erősíti a parkban kijelölt útvonalak, helyek és tárgyak hálózatának egységes, összefüggő játéktér jellegét. Ebben járkálva azonnal feltűnik a különböző funkciókra kigondolt parkrészek és elemek fizikai elhatároltságának frissítő hiánya. Sehol egy tolakodó kerítés, dizájnos rácsrendszer, így a vegyes korú és nyilván eltérő igényekkel érkező városlakók változó közösségének kell napról napra kialakítania a használat mintázatait. A nyitottság érzetét erősíti, hogy szerencsés módon a Kossuth térre nem nyomja rá a bélyegét a város más, nagyobb köztereinek presztízsvezérelt átalakításai nyomán burjánzó drága és felesleges tájépítészeti termékbemutató és tervezői gimnasztika sem. A Kondor-grafikából kiemelt és absztrahált emberfigurák így is meglehetősen gazdag és ambivalens asszociációs útvonalakat indíthatnak el – nem csak a gyerekek képzeletében. (E sorok szerzőjének például egyszerre jutottak eszébe Keith Haring kissé túlhasznált tragikomikus figurái, illetve támadt kedve afféle külvárosi noir-hősként gyilkossági helyszínelésbe kezdeni). Elzárt játszókert híján a parkban plasztikus, a talajszintet manipuláló betonelemek jelölnek ki gördeszkás, rolleres vagy biciklis trükkök kipróbálására alkalmas helyet, a kisebbeknek pedig egy a tájba simuló, gumiburkolatú domb teremt kiemelt térbeli szituációt a biztonságos játékhoz, de komplikált játszógépekkel itt sem találkozunk.

A Kossuth tér kerületi alközpontként ugyanakkor nem csak pihenő- és játszókert, hanem a helyi kollektív kulturális és történeti emlékezet csomópontja is. A park puszta megléte és részben megőrzött eredeti, Rerrich Béla által tervezett formája önmagában is a városrész fejlődésének monumentuma. Ebbe a most megújított és átírt térrendszerbe illeszkedik a fent említett keresetlenséget folytatva egy sor, elszórtan elhelyezett emlékmű és műalkotás. Ezekre a park használata közben mintegy véletlenül is bukkanhatunk, de a közmondásos “hely szellemét” megidéző sétautat követve a hely emlékezetének metszeteként sorban felfedezhetjük az 1848-as forradalom és a két világháború emlékműveit, a Sztehlo Gimnázium díszeit, a református templomot és Kondor Béláé mellett a pestszentlőrinci születésű Szécsi Margit költőnő, illetve férje, Nagy László költő emlékszobrait is.

A gyermekek és a fiatalok aktív szerepvállalása szempontjából talán a régóta várt “hardveres” fejlesztésnél is fontosabb, hogy a tér többlépcsős, folyamatszerű megújításának első látványos aktusát a térre nyíló Sztehlo Gábor Evangélikus Gimnázium diákjai végezték el. A középiskola mellett óvodát és általános iskolát is működtető intézmény közössége még a komolyabb építkezés megkezdése előtt kezdte meg az azóta a gondoskodásában lévő fűszerkert helyének kialakítását. A gyerekek a D1618 műhely és a SAGRAsegítségével, közös workshopok keretében építették ki a mindenki számára nyitott kertet, amely így az iskola élete és a környék főtere közötti kapcsolat egyik fizikai biztosítéka és egyben jelképe is lett.

Ha komolyan gondoljuk egy zöldebb, szabadabb és szolidárisabb Budapest közös létrehozását, akkor figyelmünket mindenképpen a város külső övezete felé kell fordítanunk, hiszen ezek a mind materiális mind intellektuális értelemben beruházáshiányos területek jelentik a város legnagyobb térbeli erőforrását. Kompaktabb várost pedig csak akkor hozhatunk létre, ha minden generáció számára vonzó, nyitott és inkluzív élettereket alakítunk ki a város történelemmel és karakterrel rendelkező helyeihez és érhálózatához közel, ahol minden szempontból izgalmasabb, kényelmeseb és fenntarthatóbb gyermeket nevelni, mint a jellegtelenül terpeszkedő szuburbiában.

Szerző: Takács Ákos

A cikk a Gyermek és Város blogsorozat keretében, az NKA támogatásával jött létre