2021. máj. 25.

Gyermek és álom



A gyermeki álmokkal a legnagyobb baj, hogy legtöbbször a felnőttek fejéből pattannak elő. Felnőttek írják a gyerekmeséket, ők rendezik be a gyerekszobát, ők illusztrálják a gyerekkönyveket. És közben a saját gyerekkori álmaik járnak a fejükben. Azok az álmok, amik többnyire be nem váltott álmok maradtak, a közben eltelt évek és a nosztalgia pedig alaposan átszínezték őket. Két fiú felnevelése után majdnem biztos vagyok benne, hogy a gyerekek egész másképp és másról álmodnak, mint ahogy azt mi felnőtt fejjel elképzeljük. A gyermeki álmok nem édesek és virágosak, sokkal inkább nyersek és realisztikusak. Átalakítják persze a valóságot, hisz hiányzik még sok tapasztalat, de tartok tőle, hogy a rózsaszínű tündérmesék mindenestül felnőtt találmányok. Mi felnőttek igyekszünk irtani a mesékből a borzalmat, erőszakot, durvaságot: nem, Piroskát dehogyis nyeli le a farkas, a mostoha nem gonosz, és Csipkerózsikát sem a saját keresztanyja átkozta meg. Kifilézve nyújtjuk át gyerekeinknek a meséket, és csak azt felejtjük el, hogy akárhogy ügyeskedünk, a rossz, a veszély bizony az élet elválaszthatatlan része marad. És hogy a mesék épp arra készítik fel a gyereket, hogy hiába a gonosz ármány, a gyenge, kicsi, legkisebb mégiscsak győzedelmeskedik.

A gyerekek, akik elől gondosan eldugtuk már a fakardot is, persze roppant találékonyan beszerzik a maguk rémületadagját, virtuálisan lövöldöznek, és nézik például a természetfilmeket. Ilyenkor a szülő megnyugszik, hisz ennél ártatlanabb elfoglaltságot el sem lehet képzelni. Csakhogy a gyerek az állatos filmeken keresztül pont azt az élményt kapja, ami a kilúgozott mesékből hiányzik: harcot, küzdelmet, vért és izgalmat. Az állatok világában az erőszak természetes, nem véletlen, hogy a modern ember előszeretettel demonstrálta fölényét azzal, hogy ketrecbe zárta őket. Kezdetben vásárokon mutogatta, aztán a modern nagyváros létrehozta az állatkert intézményét. A 21. században az állatkertet tulajdonképpen mindenestül el kellene utasítanunk, de némi jóindulatú csúsztatással tudományos műhelyként, vagy az ismeretátadás helyszíneként tekintünk rá, afféle szabadtéri tanteremként, ahol az élővilág csodáihoz kerülhetünk közelebb. A mesék varázslata helyett a tudomány, az élő természet varázslatával, az élet meséjével kápráztatjuk gyermekeinket. Hogy ez ma is mennyire kelendő, azt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a járványügyi korlátozások feloldása utáni pünkösdi hétvégén a Dózsa György útig állt a sor az Állatkert kapujától.

Az 1866-ban megnyitott Fővárosi Állat- és Növénykert az elmúlt száz évben kétszer változott hatalmasat: először 1907–1912 között, amikor az addigra teljesen elavult Állatkertet alapjaiban átépítették, másodszor 1996–2008 között, amikor közel 90 év „használat" után szinte teljesen felújították, korszerűsítették, a modern állatkertészeti elvárásoknak feleltették meg. Ennek során visszaépítették a háborúban elpusztult századfordulós pavilonokat is, és évszázados álmot valósítottak meg azzal, hogy a szintén a századelőn épült Nagyszikla belsejében interaktív természettudományos játszóházat alakítottak ki, Varázshegy néven.

Már a huszadik század elején megindult a törekvés arra, hogy az állatokat lehetőleg számukra kellemes környezetben, a természetes élőhelyüket imitáló keretek között mutassák be. Ebben az időben épültek a ma is különlegesnek számító pavilonok és állatházak, amelyek az akkor uralkodó építészeti stílus, a szecesszió jellegzetes emlékei, neves építészek, Neuschloss Kornél, Kós Károly, Zrumeczky Dezső munkái. Végh Gyula, Räde Károly és Ilsemann Keresztély mérnökök tervezték a szintén ekkor átadott Pálmaházat. E művészi pavilonok és a köztük vezetett kanyargós sétautak már önmagukban is varázsvilágot jelentenek, afféle elvarázsolt kertet, ahol a téri irányok és távolság minden ponton csalókán változik, miközben újabb és újabb, gyerekszemnek is vonzó, tündérmesékbe illő építészeti csodák tűnnek fel.

Emellett igazi mérnöki bravúr is készült Budapesten: a Végh Gyula mérnök, részben pedig Benke Gyula és Josef Botti szobrászművészek által tervezett Kis- és Nagyszikla. Az építmények funkciója nemcsak az volt, hogy hátteret szolgáltassanak az oroszlánok, és egyéb fenevadak bemutatásához, de fontos térszervező szerepet is szántak nekik. A viszonylag kis területű kertben a megkerülendő hegy azt az illúziót adta, hogy a valóságosnál sokkal hosszabb utat járunk be. Az effajta mesterséges sziklahegyek az állatkerti építészet csúcsát jelentették abban az időben, és az elkövetkező években meglehetősen sok helyen elterjedtek. Ma azonban Budapesten kívül csak Hamburgban és Párizsban léteznek ilyen építmények az európai állatkertekben. A 31,8 m fesztávolságú centrális belső tér és a fölötte levő, felfüggesztett szerkezetű kupola ezidőtájt a maga nemében egyedülálló volt, ám sajnos 2010-ig lényegében kihasználatlan maradt.

Maga az építmény bonyolult vasbeton vázra épített héjszerkezet. A tervezéshez a sziklákról tizenkét darab 1:200 léptékű makettet készítettek, a kivitelezéshez pedig további részletesebb modelleket nagyobb léptékben. A kupola alatt ma is ott van az a víztároló, amivel az egész Állatkert vízellátását tervezték megoldani, és amit sosem használtak, mert időközben megjelent a területen a vezetékes víz. A Nagyszikla belsejében 2010-ben adták át az élővilág csodáit különféle tematikák mentén bemutató interaktív kiállítóteret, amelynek az ember őseit bemutató szekciójából közvetlenül az emberszabású majmok házába léphetünk. A bejáratnál makettek sora fogad, melyek a tér vázát és héját szemléltetik. Sajnos ebből a gazdag térbeli struktúrából kevés látszik, a statika úgy tűnik, még nem nyerte el méltó helyét az élet csodái között. Pedig egy ilyen szerkezet önmagában is irtó izgalmas élmény, gondoljunk csak a négyes metró Gellért és Fővám téri állomásaira. Nagyjából ilyesmit lehet elképzelni itt térben, ahogy azt néhol azért testközelből is megtapasztalhatja az itt bóklászó kisgyerek. Ezzel együtt az építész szívének fáj egy ekkora ziccer kihagyása.


A bóklászás amúgy bizonyos életkor alatt szigorúan szülői felügyelettel ajánlott, mert én felnőtt fejjel is többször eltévedtem – ennyiben a téregyüttes megőrizte eredeti, labirintus-jellegét. Gyerekszemmel az első varázslat talán maga a tér és a bejárható zegzugos útvonal, amely olyan félhomályos, váratlanul felbukkanó meglepetésekkel tarkított, mint maga az élet. Körben sötét felületek, óriásira nagyított, színes parányi élőlények, egy hatalmas orr, amibe bele lehet ülni, a fejünk felett úszó óriáscet, amelynek az agya a szívéhez képest meglepően kicsi – csupa kézzelfogható tanulság a dolgok mibenlétéről. A különféle tematikus tereket többnyire rámpák kötik össze, amelyek újabb és újabb barlangszerű terekbe vezetnek, így a térélmény folyamatos áramlásban tartja a figyelmet, és az érdeklődő látogatót szinte magától vezeti. Az ősembertől a csillagokig vezető folyamatos labirintus tere a világ komplexitását modellezi.

Ugyanakkor egy ilyen térben könnyű elbizonytalanodni, utat veszteni, ezért szükség van jól megfogható, beazonosítható vizuális kapaszkodókra. Ezt segítik a már említett színes modellek, az óriás bálna, vagy a sziklafalon kuporgó ősgyerek, akikhez szívből ragaszkodhatunk. A kiállításnak persze kötelező elemei az interaktív szerkentyűk is, ahol a saját testünk is szerephez jut, hogy az élmény valóban rögzüljön. Olykor tappancsnyomok mutatják a kivezető utat. Ezenfelül a fények tudatos használata tagolja a teret és a látnivalókat. Az, hogy a rengeteg látnivaló nem terheli túl az agyat, az általánosan csökkentett illetve irányított fénynek és a konzekvensen sötét határoló falaknak köszönhető. A folyosó csak ott világosodik ki, ahol már kifelé tartunk a Varázshegyből, ember őseink lakhelyén keresztül a valódi emberszabásúak felé. A labirintus mint motívum a kiállítási installációban is visszatér, akár a hangyák levélszállító munkáját modellezi üvegcsövekben, akár a világ legrusnyább és legabszurdabb élőlényének, a csupasz turkálónak a járatairól van szó.

A Varázshegy gyomrában, ha nem is gyermeki álom torokszorító varázslata, de a 21. századi tudományos világfelfogás mágiája a téri környezet révén élményszinten is megtapasztalható. Korrekt és kaotikus, mint a 21. század világképe. Kicsit ezt folytatja magának az Állatkertnek a labirintusszerűen megtervezett látogatói útvonala – nem csak a plázák tervezői értenek ehhez – amely rögtön azzal kezdődik, hogy a szikla kívülről is bejárható, illetve „bemászható”. Három sétaút vezet körbe a Nagysziklán, ahol egy kisgyermek is eltűnődhet a kint-bent ellentmondásos viszonyán és dinamikáján. Fontos téri és léptékbeli tapasztalat, amikor valamit kívül-belül, több nézőpontból is megvizsgálhatunk. Tágabb értelemben pedig az épp megújuló Liget ismétli egy harmadik, még nagyobb léptékben a kanyargós útvonalra felfűzött különféle látnivalók és élmények ritmusát.




Szerző: Zöldi Anna

A cikk a Gyermek és Város blogsorozat keretében, az NKA támogatásával jött létre.


2021. máj. 10.

Gyermek és hang – sétalap


Az életünkben fontos szerepük van a hangoknak. Mi mindent hallunk és hallunk meg magunk körül? – Helyfüggetlen sétalap hangokra fókuszálva. Fedezzétek fel a fületekkel az iskolátok vagy lakóhelyetek környékét!

A sétalapot összeállította: Guba Anna, Rozgonyi Sarolta

A séta lapot a képre kattintva tölthetitek le: 


2021. máj. 3.

Gyermek és hang


 A székesfehérvári Lánczos Kornél Gimnázium tetőtér-beépítése

Az iskolák oktatási gyakorlatában egyre meghatározóbb szerepet kapnak az olyan változatosabb, frontális oktatáson túlmutató pedagógiai módszerek, amelyek új igényeket támasztanak a tanulás fizikai környezete felé. A korábbiakban főleg tanári előadásra szolgáló tantermek és közlekedésre használt folyosók nemcsak téri kialakításuk, de akusztikai komfortjuk miatt sem ideálisak az egyénileg, párban és kiscsoportban zajló összetettebb tanulási folyamatok számára.

A hagyományos osztálytermekben a falak és a mennyezet a kívánatoshoz képest sokszoros mértékben veri vissza a hangokat. Ez azért jelent problémát, mert bár a terem elején ülők kiválóan értik a tanár beszédét, de az utolsó padokban a diákok a közvetlen és a visszaverődő hangok olyan keverékét kapják, amelyből nehezen tudják „kihámozni” a tanár szavait. Hogy érzékeljük a probléma súlyosságát: A szakértők becslése szerint az átlagos hazai osztálytermek hátsó soraiban a tanár beszédjének maximum csak a fele érthető  (HUSZTY 2018). A jövőben azért is kell nagyobb figyelmet szentelni a témának, mert az alternatív pedagógiai gyakorlatok elterjedése az egy térben egymással párhuzamosan zajló szóbeli kommunikáció miatt tovább fokozza a zajterhelést az iskolákban.

Az alábbiakban saját építész praxisomból mutatok be egy olyan kisebb iskolabővítést, amelynek során pedagógiai szempontból előremutató téri megoldások valósulhattak meg a székesfehérvári Lánczos Kornél Gimnáziumban az új gondolatokra nyitott iskolavezetésnek köszönhetően. Ahogy látni fogjuk, a tervezés közben a megbízói igények miatt a zajterhelés szempontjai is előtérbe kerültek. Az alkalmazott téri innovációk pedagógiai szerepe mellett az akusztikai komfort kérdésére is kitérek, illetve szót ejtek majd a megvalósulás óta eltelt évek térhasználó tapasztalatairól is.

A székesfehérvári iskola vezetése egy olyan téregyüttest akart kialakítani az épület addig beépítetlen tetőterében, amely egyrészt otthont ad az iskolai rádiósklub számára, másrészt közösségi és oktatási térként is működik. A gimnázium tanulóiból és külsős fiatalokból álló hetven fős rádióskör két eltérő méretű hangstúdiót, egy vezetői irodát és hat-hét szerkesztőségi munkaállomást igényelt. A rádiósok szükségletei mellett ugyanakkor fontos szempont volt az iskola egészére vonatkozó térigény is. Az épületben ugyanis ekkor még egyedül a földszinti előcsarnokban lehetett nagyobb létszámú összegyűléseket tartani, de csendet igénylő tevékenységekre ez a tér nem igazán alkalmas. A főbejáraton és a lépcsőházon át közlekedő emberek ugyanis folyton megzavarják az itt zajló eseményeket. A rádióskör által kezdeményezett tetőtér-beépítés alkalmat kínált arra is, hogy a stúdiók előterében új közösségi tér szülessen.



A Lánczos gimi padlásklubjának funkcionális programja és a megbízók által elképzelt térkapcsolatok kitűnő kiindulási alapot jelentettek, és már a tervezés elején megelőlegezték egy olyan téregyüttes megszületését, amely sok tekintetben a fejlettebb országok legújabb iskolaépítészeti mintáit követi.

Ezen előremutató kezdeti elvárások közé tartozott, hogy a rádióskör felségterületét olyan két-három osztálynyi diák befogadására alkalmas önálló tanulási egységként képzelte el Ollerinyi Tamás, a rádióskör vezetője, amelyekhez hasonlók már a kezdetektől fogva működtek az intézményben. Bár ez az „iskola az iskolában” elven működő szervezeti felépítés Magyarországon még kivételesnek számít, s inkább csak a magániskolákra jellemző, a fejlettebb országokban egyre inkább normává kezd válni. (HAMMERER 2017) A siker oka az, hogy míg a nagyobb létszámú iskolákban, ahol nem ismerik egymást annyira a diákok, könnyebben megjelenhet a társas elszigetelődés és a névtelenség érzése, addig kisebb létszámú tagozatokra bontva bizalmi alapon működő valódi közösségek jöhetnek létre. Ezeknek a „kisiskoláknak” a legfontosabb jellemzői közé tartozik, hogy egy-egy privát zsibongóként is működő közösségi tér köré szerveződnek, valamint térileg és szervezetileg is saját vezetői csapat tartozik hozzájuk. Pontosan ezek azok a jellemzők, amelyeket a fehérvári tetőtérbeépítésnél is igényként fogalmaztak meg a megbízóink.

Számomra örvendetes elvárás volt az is, hogy a stúdiók és a vezetői szoba is nagy üvegfelületekkel kapcsolódjon az előtérhez, és hogy a fél tucat számítógépes munkaállomás nyitott módon, ebben az előtérben kapjon helyet. Az ehhez hasonló téri megoldások a jövő iskolájában azért válnak egyre fontosabbá, mert az öntevékenységre épülő tanulás és a csoportmunka felértékelődése az „összekapcsoltság” érzetének biztosítását, vagyis a térhasználók egyszerű vizuális és akusztikai „hozzáférhetőségét” igényli. Ez a transzparencia másrészt az eltérő téri helyzetek átláthatóságát is segíti. Az önállóan dolgozó diákok számára láthatóbbá teszi a közvetlen környezetükben rendelkezésre álló védettebb, nyitottabb, vagy kényelmesebb helyeket, így ösztönözve a személyre szabott, ezáltal hatékonyabb tanulási szituáció megteremtését.

A megszülető új padlásklub legfontosabb eleme a stúdiók előterében kialakított lépcsőzetes pódium lett. Az amfiteátrumszerűen körbeforduló térbútor a tér körbeülését, az egy pontra fókuszálást teszi lehetővé. A pódiumhoz kapcsolódó galériát azonban nemcsak lelátóként, hanem „elvonulós” pihenőhelyként is használhatják a diákok és a tanárok. A bejáratot kissé leválasztó, ezáltal előteret képező faltest hátoldala prezentációs felületként működik, a falra digitális kijelző került. A galéria-lépcső alatti kisebb térrészt raktár funkciót lát el, a pódiumot pedig fiókszerűen kihúzható tárolókkal alakítottuk ki. A többfunkciós térhez hátul nyitott módon még egy védettebb „téröböl” kapcsolódik, ide kerültek a már említett számítógépes munkaállomások. 



Az intenzívebb térkapcsolatok ugyanakkor akusztikai kihívást is jelentenek. Egyrészt a kemény üvegfelületek jobban zengenek, visszhangoznak, másrészt az egyterű, összenyitott tanulási környezetekben az egymással párhuzamosan zajló projektmunkák, konzultációk és megbeszélések miatt is kritikusabb a jelentősége az adott tér akusztikai adottságainak. A magas zajszint nemcsak a kommunikáció minőségét rontja, de koncentrációs nehézségeket okoz, s mérhetően rontja a tanulás hatékonyságát (PUJOL et al. 2014) 

A fehérvári projektnél szerencsére akusztikailag kedvezőek voltak a nyeregtetős padlástér ferde tetősíkjai. Ha ugyanis kevesebb az egymással párhuzamos falfelület, akkor a visszaverődő hang jobban szétszóródik a tér minden irányába, s ezáltal a hangok eloszlása egyenletesebb lehet. A közelmúltban rangos nemzetközi díjat elnyert mosonmagyaróvári piarista iskola tervében is éppen ezt használták ki a tervezők, amikor többek között a kedvező akusztikai hatás érdekében derékszögű „tanterem-dobozok” helyett szabálytalan négyszög alaprajzú osztálytermeket alkalmaztak (CSEH et al. 2021). A fehérvári tetőtérbeépítésnél is ezért épültek meg végül a rádióstúdiók szabálytalan sokszög alaprajzzal. Bár már önmagában a tér geometriája is számít, azért az akusztikai komforthoz általában további eszközök szükségesek. A szabálytalan geometria csak abban segít, hogy a visszaverődő hangok ne erősítsék annyira fel egymást, de a visszaverődést nem akadályozza meg.



A visszhangok csökkentéséhez elengedhetetlenek a hangelnyelő felületek. A fehérvári padlásklubban nemcsak a stúdiókban kerültek fel hangelnyelő szivacsok a falakra, hanem az előtérben is évről évre egyre több falfelületet leptek be. Számos egyéb műszaki megoldás is igyekszik csendesíteni a tereket. A galéria és pódium acélszerkezetét gumialátétre tették, és a laminált padlóburkolat alá is került lépéshang-szigetelő lemez. A stúdiókat dupla vázas szerkezetű szerelt válaszfalak határolják. Ez azt jelenti, hogy a gipszkarton burkolat lapjait két különálló vázszerkezetre szerelik, így nincsenek akusztikai hidak. A tapasztalat azt mutatja, hogy mindez a gyakorlatban is jól működik: az előtérből semmi zaj nem szűrődik be.



Bár az új tetőtéri padlásklub elsősorban a rádióskör számára készült, de a galériát, valamint a nyitott előadó- és társalgóteret a többi diák is bármikor szabadon használhatja. A megvalósulás óta eltelt öt év tapasztalatai szerint gyakran szerveznek ide hatvan-hetven fős rendezvényeket és bemutatókat. Egyre több tanár veszi igénybe az új közösségi teret oktatási célra is, napi két-három tanórát tartanak itt. Csoportmunka esetén az egyes csapatok a galérián, a pódiumon és a hátsó munkaállomásos zónában úgy tudnak egymástól jól elkülönülve dolgozni, hogy közben a pedagógus az egész osztályt szemmel tudja tartani.


A rádióskört vezető Ollerinyi Tamás beszámolt róla, hogy mikor a csoportokban egyszerre sokan beszélnek párhuzamosan az egybenyitott térben, akkor még nem mindig tökéletes az akusztikai komfort. Ugyanakkor a tér egybenyitása sokkal nagyobb hozzáadott értéket jelent. Ezt azzal indokolta, hogy a padlásklub egy olyan sokoldalúan használható közösségi és oktatási tér lett, ahol az intenzív vizuális- és térkapcsolatok a közösség intenzívebb megéléséhez is hozzájárulnak.

Fentebb már említettem, hogy a legkorszerűbb iskolaépületek kivételével nem túl rózsás a helyzet akusztikai téren a legtöbb hazai iskolában. Ez összefüggésben van azzal, hogy csak a közelmúltban jelent meg hazánkban az épületek belső tereinek akusztikai minőségét meghatározó nemzeti szabvány (BERNÁTH - ZAJDON 2020), így a legtöbb ma működő iskola tervezésénél ez a téma még szinte egyáltalán nem kapott figyelmet. A több külföldi országban évtizedek óta jelen lévő szabványosításra hazánkban égető szükség volt. A szabvány bevezetésével reményeim szerint a jövőben javulni fog a hazai oktatási terek akusztikai színvonala.

Dr. Tánczos Tibor

Fotók: dr. Tánczos Tibor

Hivatkozott irodalom:

BERNÁTH Csaba – ZAJDON Anna (2020): Elkészült a magyar teremakusztika-szabvány. https://prod.mszt.hu/hu-hu/szabvanyositas/hirek/2020/09/elkeszult-a-magyar-teremakusztika-szabvany?fbclid=IwAR1EqpPOnyza4YqAk9irVb-JKPXCyjDCPQ3CdIT8yBxj72cgZvUhAtt2o_M (utolsó megtekintés: 2020.04.26.)

CSEH András – ÉLŐ József – KÖNINGER Szilárd – NÉMETH Dávid – TÁTRAI – Ádám (2021): Schoae Piae. A Mosonmagyaróvári Piarista Iskolaközpont tervezése. in: Iskolaépítészet Magyarországon – Örökség és megújítás. Szerk.: Dúll Andrea, Somogyi Krisztina, Tamáska Máté. Martin Opitz Kiadó

DR. HUSZTY Csaba (2018) https://acoustics.entel.hu/fazekas/  (utolsó megtekintés: 2020.04.26.)

HAMMERER, Franz (2017): Az iskolai terekről másképp. in: A tanulás helyei: iskolaépítészet. Szerk.: Sárkány Péter, Tamáska Máté. Martin Opitz Kiadó

PUJOL, S. – LEVAIN, J. P. – HOUOT, H. – PETIT, R. – BERTHILLIER, M. – DEFRANCE, J. – LARDIES, J. – MASSELOT, C. – MAUNY, F. (2014): Association between ambient noise exposure and school performance of children living in an urban area: a cross-sectional population-based study. Journal of Urban Health (91) 2: 256–271.