2021. máj. 25.

Gyermek és álom



A gyermeki álmokkal a legnagyobb baj, hogy legtöbbször a felnőttek fejéből pattannak elő. Felnőttek írják a gyerekmeséket, ők rendezik be a gyerekszobát, ők illusztrálják a gyerekkönyveket. És közben a saját gyerekkori álmaik járnak a fejükben. Azok az álmok, amik többnyire be nem váltott álmok maradtak, a közben eltelt évek és a nosztalgia pedig alaposan átszínezték őket. Két fiú felnevelése után majdnem biztos vagyok benne, hogy a gyerekek egész másképp és másról álmodnak, mint ahogy azt mi felnőtt fejjel elképzeljük. A gyermeki álmok nem édesek és virágosak, sokkal inkább nyersek és realisztikusak. Átalakítják persze a valóságot, hisz hiányzik még sok tapasztalat, de tartok tőle, hogy a rózsaszínű tündérmesék mindenestül felnőtt találmányok. Mi felnőttek igyekszünk irtani a mesékből a borzalmat, erőszakot, durvaságot: nem, Piroskát dehogyis nyeli le a farkas, a mostoha nem gonosz, és Csipkerózsikát sem a saját keresztanyja átkozta meg. Kifilézve nyújtjuk át gyerekeinknek a meséket, és csak azt felejtjük el, hogy akárhogy ügyeskedünk, a rossz, a veszély bizony az élet elválaszthatatlan része marad. És hogy a mesék épp arra készítik fel a gyereket, hogy hiába a gonosz ármány, a gyenge, kicsi, legkisebb mégiscsak győzedelmeskedik.

A gyerekek, akik elől gondosan eldugtuk már a fakardot is, persze roppant találékonyan beszerzik a maguk rémületadagját, virtuálisan lövöldöznek, és nézik például a természetfilmeket. Ilyenkor a szülő megnyugszik, hisz ennél ártatlanabb elfoglaltságot el sem lehet képzelni. Csakhogy a gyerek az állatos filmeken keresztül pont azt az élményt kapja, ami a kilúgozott mesékből hiányzik: harcot, küzdelmet, vért és izgalmat. Az állatok világában az erőszak természetes, nem véletlen, hogy a modern ember előszeretettel demonstrálta fölényét azzal, hogy ketrecbe zárta őket. Kezdetben vásárokon mutogatta, aztán a modern nagyváros létrehozta az állatkert intézményét. A 21. században az állatkertet tulajdonképpen mindenestül el kellene utasítanunk, de némi jóindulatú csúsztatással tudományos műhelyként, vagy az ismeretátadás helyszíneként tekintünk rá, afféle szabadtéri tanteremként, ahol az élővilág csodáihoz kerülhetünk közelebb. A mesék varázslata helyett a tudomány, az élő természet varázslatával, az élet meséjével kápráztatjuk gyermekeinket. Hogy ez ma is mennyire kelendő, azt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a járványügyi korlátozások feloldása utáni pünkösdi hétvégén a Dózsa György útig állt a sor az Állatkert kapujától.

Az 1866-ban megnyitott Fővárosi Állat- és Növénykert az elmúlt száz évben kétszer változott hatalmasat: először 1907–1912 között, amikor az addigra teljesen elavult Állatkertet alapjaiban átépítették, másodszor 1996–2008 között, amikor közel 90 év „használat" után szinte teljesen felújították, korszerűsítették, a modern állatkertészeti elvárásoknak feleltették meg. Ennek során visszaépítették a háborúban elpusztult századfordulós pavilonokat is, és évszázados álmot valósítottak meg azzal, hogy a szintén a századelőn épült Nagyszikla belsejében interaktív természettudományos játszóházat alakítottak ki, Varázshegy néven.

Már a huszadik század elején megindult a törekvés arra, hogy az állatokat lehetőleg számukra kellemes környezetben, a természetes élőhelyüket imitáló keretek között mutassák be. Ebben az időben épültek a ma is különlegesnek számító pavilonok és állatházak, amelyek az akkor uralkodó építészeti stílus, a szecesszió jellegzetes emlékei, neves építészek, Neuschloss Kornél, Kós Károly, Zrumeczky Dezső munkái. Végh Gyula, Räde Károly és Ilsemann Keresztély mérnökök tervezték a szintén ekkor átadott Pálmaházat. E művészi pavilonok és a köztük vezetett kanyargós sétautak már önmagukban is varázsvilágot jelentenek, afféle elvarázsolt kertet, ahol a téri irányok és távolság minden ponton csalókán változik, miközben újabb és újabb, gyerekszemnek is vonzó, tündérmesékbe illő építészeti csodák tűnnek fel.

Emellett igazi mérnöki bravúr is készült Budapesten: a Végh Gyula mérnök, részben pedig Benke Gyula és Josef Botti szobrászművészek által tervezett Kis- és Nagyszikla. Az építmények funkciója nemcsak az volt, hogy hátteret szolgáltassanak az oroszlánok, és egyéb fenevadak bemutatásához, de fontos térszervező szerepet is szántak nekik. A viszonylag kis területű kertben a megkerülendő hegy azt az illúziót adta, hogy a valóságosnál sokkal hosszabb utat járunk be. Az effajta mesterséges sziklahegyek az állatkerti építészet csúcsát jelentették abban az időben, és az elkövetkező években meglehetősen sok helyen elterjedtek. Ma azonban Budapesten kívül csak Hamburgban és Párizsban léteznek ilyen építmények az európai állatkertekben. A 31,8 m fesztávolságú centrális belső tér és a fölötte levő, felfüggesztett szerkezetű kupola ezidőtájt a maga nemében egyedülálló volt, ám sajnos 2010-ig lényegében kihasználatlan maradt.

Maga az építmény bonyolult vasbeton vázra épített héjszerkezet. A tervezéshez a sziklákról tizenkét darab 1:200 léptékű makettet készítettek, a kivitelezéshez pedig további részletesebb modelleket nagyobb léptékben. A kupola alatt ma is ott van az a víztároló, amivel az egész Állatkert vízellátását tervezték megoldani, és amit sosem használtak, mert időközben megjelent a területen a vezetékes víz. A Nagyszikla belsejében 2010-ben adták át az élővilág csodáit különféle tematikák mentén bemutató interaktív kiállítóteret, amelynek az ember őseit bemutató szekciójából közvetlenül az emberszabású majmok házába léphetünk. A bejáratnál makettek sora fogad, melyek a tér vázát és héját szemléltetik. Sajnos ebből a gazdag térbeli struktúrából kevés látszik, a statika úgy tűnik, még nem nyerte el méltó helyét az élet csodái között. Pedig egy ilyen szerkezet önmagában is irtó izgalmas élmény, gondoljunk csak a négyes metró Gellért és Fővám téri állomásaira. Nagyjából ilyesmit lehet elképzelni itt térben, ahogy azt néhol azért testközelből is megtapasztalhatja az itt bóklászó kisgyerek. Ezzel együtt az építész szívének fáj egy ekkora ziccer kihagyása.


A bóklászás amúgy bizonyos életkor alatt szigorúan szülői felügyelettel ajánlott, mert én felnőtt fejjel is többször eltévedtem – ennyiben a téregyüttes megőrizte eredeti, labirintus-jellegét. Gyerekszemmel az első varázslat talán maga a tér és a bejárható zegzugos útvonal, amely olyan félhomályos, váratlanul felbukkanó meglepetésekkel tarkított, mint maga az élet. Körben sötét felületek, óriásira nagyított, színes parányi élőlények, egy hatalmas orr, amibe bele lehet ülni, a fejünk felett úszó óriáscet, amelynek az agya a szívéhez képest meglepően kicsi – csupa kézzelfogható tanulság a dolgok mibenlétéről. A különféle tematikus tereket többnyire rámpák kötik össze, amelyek újabb és újabb barlangszerű terekbe vezetnek, így a térélmény folyamatos áramlásban tartja a figyelmet, és az érdeklődő látogatót szinte magától vezeti. Az ősembertől a csillagokig vezető folyamatos labirintus tere a világ komplexitását modellezi.

Ugyanakkor egy ilyen térben könnyű elbizonytalanodni, utat veszteni, ezért szükség van jól megfogható, beazonosítható vizuális kapaszkodókra. Ezt segítik a már említett színes modellek, az óriás bálna, vagy a sziklafalon kuporgó ősgyerek, akikhez szívből ragaszkodhatunk. A kiállításnak persze kötelező elemei az interaktív szerkentyűk is, ahol a saját testünk is szerephez jut, hogy az élmény valóban rögzüljön. Olykor tappancsnyomok mutatják a kivezető utat. Ezenfelül a fények tudatos használata tagolja a teret és a látnivalókat. Az, hogy a rengeteg látnivaló nem terheli túl az agyat, az általánosan csökkentett illetve irányított fénynek és a konzekvensen sötét határoló falaknak köszönhető. A folyosó csak ott világosodik ki, ahol már kifelé tartunk a Varázshegyből, ember őseink lakhelyén keresztül a valódi emberszabásúak felé. A labirintus mint motívum a kiállítási installációban is visszatér, akár a hangyák levélszállító munkáját modellezi üvegcsövekben, akár a világ legrusnyább és legabszurdabb élőlényének, a csupasz turkálónak a járatairól van szó.

A Varázshegy gyomrában, ha nem is gyermeki álom torokszorító varázslata, de a 21. századi tudományos világfelfogás mágiája a téri környezet révén élményszinten is megtapasztalható. Korrekt és kaotikus, mint a 21. század világképe. Kicsit ezt folytatja magának az Állatkertnek a labirintusszerűen megtervezett látogatói útvonala – nem csak a plázák tervezői értenek ehhez – amely rögtön azzal kezdődik, hogy a szikla kívülről is bejárható, illetve „bemászható”. Három sétaút vezet körbe a Nagysziklán, ahol egy kisgyermek is eltűnődhet a kint-bent ellentmondásos viszonyán és dinamikáján. Fontos téri és léptékbeli tapasztalat, amikor valamit kívül-belül, több nézőpontból is megvizsgálhatunk. Tágabb értelemben pedig az épp megújuló Liget ismétli egy harmadik, még nagyobb léptékben a kanyargós útvonalra felfűzött különféle látnivalók és élmények ritmusát.




Szerző: Zöldi Anna

A cikk a Gyermek és Város blogsorozat keretében, az NKA támogatásával jött létre.


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése