2021. jún. 8.

Gyermek és jövő


Kevés fogalom tartozik jobban össze. Gyereket azért szólítunk a világra, mert bízunk a jövőben, hiszünk a folytatásban, és jó kezekben szeretnénk azt tudni. Két-három évtizeden keresztül – de valójában szülőként életünk végéig – azon fáradozunk, hogy átadjuk mindazt, amit mi annak idején megtanultunk, megtapasztaltunk; hogy felkészítsük gyermekeinket arra az időre, amikor mi már nem leszünk mellettük. Egyszerre felemelő és eleve kudarcra ítélt próbálkozás. Előbb-utóbb minden generáció kénytelen szembesülni azzal, hogy utódainak már nem csak a válaszait, de a kérdéseit sem érti. Azt állítják, ez fokozottan igaz a mai, felgyorsult világban – én úgy sejtem, hogy mindig is így volt. A fizikai körülmények folytonos változásban vannak, és minden új nemzedéknek egy új világban kell boldogulnia. Az oktatás, nevelés célja nem lehet és nem is volt soha más, mint hogy erre felkészítse a még serdületlen ifjakat. A szükséges tudás és ismeretek koronként eltérőek, ahogy a tudás átadásának módszerei is. Van azonban, ami állandó és évszázadok múltán sem veszít értékéből – a nevelés alapelvei: gyermekközpontúság, a személyesség pedagógiája, a közösségi tanulás, a formális és nonformális nevelés integrációja, a szakértői gondolkodás és a használható tudás átadásának a szándéka. Ez az a keret, amibe a mindenkori ismeretanyag oktatása beépül, a kortárs építészet pedig ennek megfelelő fizikai teret igyekszik létrehozni.


A 21. század feltételei között olyan készségek kialakulására van szükség, amit a hagyományos oktatás fizikai keretei között nehéz megszerezni. Az együttműködés, a tudásépítés, az önszabályozó tanulás, az innováció és a valós problémák megoldása a tanulás során csupa olyan tevékenységet feltételez – elsősorban kutatást és csoportmunkát – amelyekhez másféle iskolai tér szükséges, mint amit gyerekkorunkban megszoktunk, és ami a gyakorlatban még ma, tíz, húsz, ötven, sőt száz év után is változatlan. Az úgynevezett frontális oktatás, amikor egy hosszúkás osztályteremben tanár és diák egymással szemben ül, egyidős a közoktatás megjelenésével, azaz már jócskán több mint százéves. Ez a modell a résztvevőket a legfelvilágosultabb tanári hozzáállás mellett is előadóra és passzív befogadókra osztja, és nem kell ahhoz nagyon radikális szemlélet, hogy lássuk, ma már ez mennyire nem felel meg annak a helyzetnek, amelyben később a már felcseperedett nebulónak boldogulnia kell.

Bár az oktatás fontosságával többé-kevésbé minden állam tisztában van, nem ez az a terület, ahol jellemzően sok pénzt szeretnek a politikusok elkölteni. Nagyon hosszú távú a megtérülés ugyanis, odáig nálunk mezei politikus már nem lát – egyébként nagyon helytelenül! Ritkaság, hogy egy iskola a semmiből épülhet meg, a legkorszerűbb oktatási és tervezési elvek alapján. A Mosonmagyaróvári Piarista Iskolaközpont tervezése során az építészek: a CAN Architects csapata (Cseh András DLA, Élő József, Köninger Szilárd, Nagy András, Németh Dávid, Tátrai Ádám) ebben a szerencsés helyzetben volt. Ráadásul nem csak a saját szakértelmükre tudtak támaszkodni, a tervezési folyamatba bevonták mindazokat, akiket a nevelési munka így vagy úgy érint: a diákokat, a tanárokat, a szülőket, az öregdiákokat és laikus érdeklődőket – mindenkit, aki kedvet érzett ahhoz, hogy gondolatait a tervezőkkel megossza. A végeredmény egy olyan innovatív, 21. századi iskola, ami ugyanakkor a hagyományosan az oktatásra nagy súlyt helyező piarista rend alapítójának gondolataival is egyezik.

Tévedés azt hinni, hogy a közösségi tervezés – vagyis a leendő használók bevonása a koncepcióalkotás és tervkészítés folyamatába – pusztán annyit jelent, hogy az építészek elbeszélgetnek a laikusokkal. Aki részt vett már valaha minimum egy lakógyűlésen, tudja, hogy a legegyszerűbb dologban sem képes ötnél több ember egyességre jutni. Kiérlelt módszertana van a dolognak, ám még ez is kevés – kifejezetten speciális személyiségű, kommunikatív, elhivatott, ugyanakkor rugalmas tervezők tudják csak az ilyen ügyet sikerre vinni. Nagyon fontos, hogy a résztvevők megismerjék azokat az elméleti alapokat, amelyekre a tényleges műszaki tartalom majd épül, így a folyamat a laikusoktól is mély elköteleződést és komoly munkát kíván. A piarista iskolaközpont 22 hónapos tervezési munkája során az érintettek 3-4 hetenként találkoztak, mintegy 1000 ember véleménye csatornázódott be a végeredménybe. Kezdetben fogalmazásokon, rajzokon és beszélgetéseken keresztül próbálták felfejteni, mit is jelent majd az új iskola a számukra. A személyes és közösségi vágyak kifejezésére több száz oldalnyi kitöltött kérdőívet kaptak a tervezők, melyeket azután a résztvevőkkel együtt értelmeztek. Később térben modellezték a tanulási helyzeteket, mikor mi adódott – madzaggal, tornatermi zsámolyokkal, paravánokkal. A tanárok konkrét projekthetek teljes menetrendjét építették fel a tervben kódolt téri viszonyokhoz alkalmazkodva, azokból kiindulva, és a tanulságok visszahatottak a terek alakítására. A megbízóval és a használók csoportjaival részletesen vizsgálták a megépült példákat, és rengeteget beszélgettek a különböző korosztályok pedagógiai, pszichológiai és fizikai szükségleteiről. A közösségi tervezés valójában egy hosszadalmas párbeszéd, oda-vissza folyamatok sokasága, aminek a végén a lehető legtöbb szempontot figyelembe vevő épület terve születik meg. Nagyon nem egyszerű feladat, amely minden résztvevőtől alázatot és türelmet igényel, miközben maga a tevékenység is nevel minden egyes résztvevőt, mégpedig az emberi életben legfontosabb képességre: az együttműködésre. Aki ezt az iskolát kijárja, már tuti nem bukik meg sem a hagyományos, sem az alternatív oktatás keretei között, az élet iskolájáról már nem is beszélve.

pedagógus csapatépítő

És hogy milyen a 21. század iskolája? Hát például tantermek helyett „tanulási tájat” kínál a diákoknak és nevelőknek, amit tetszőlegesen belakhatnak. Már nem csak arról van szó, hogy az osztályteremben időnként átrendezzük a padokat, és a székeket körbe rakjuk, vagy alkalomadtán a sarokba hevenyészett matracokra dőlünk. A mosonmagyaróvári iskolában a közlekedők helyett az említett téri szövet kapcsolja össze a tagolt tömegeket, épületszárnyakat és egy-egy épületen belül a tantermek hálózatát is. Ebben a térszövetben csoportmunkára alkalmas bővületek, elvonulásra alkalmas olvasósarkok ugyanúgy megtalálhatók, mint osztályméretű, vagy akár egy egész évfolyamot befogadó területek is. A térképzés a gyerekek életkorával változik. Abból kiindulva, hogy az ideális csoportlétszám egy összetartó, személyes közösség esetében 120-150 fő, önálló alsós, felsős és gimnazista tanulóházakat alakítottak ki. Alsóban az otthon védett tereit hozták létre, ahol az elsődleges tanulási helyszín az osztályterem, de már megjelennek a kapcsolatok a tanulási táj és a külső terek felé. A felsős tömböt a gangos házak közösségének működésére mintázták: még vannak osztálytermek, de ezek jelentősen megnyílhatnak a kétosztályonként kialakított közös terek felé, amelyre a termekből jól rá lehet látni. Itt a központ a „tűzrakó", ami a nagyobb csoportos beszélgetéseknek, interaktív előadásoknak ugyanúgy helye, mint az órán túli közös időtöltésnek és a játéknak. Gimnáziumban a tanulási táj és az osztályterem határa elmosódik, együtt válnak a tanulás térrendszerévé a nyitott lépcsős előadóval. Ezek a változatos terek már lehetőséget adnak a korszerű oktatás lelkét jelentő többhetes projektmunkára. Minden tanulóházban központi szerepet játszik állandó elemként a konyha és a sokféle bútor, amelyekkel könnyen áthangolható a tér tanuló, beszélgető, kiállító, ünnepi vagy bulizós hellyé. A gyerekek kétévente új közegbe kerülnek az iskolakomplexumon belül, így élik meg az egyre nagyobb szabadságot, és a környezetük iránti felelősséget, fokozatosan válnak felnőtté. Az így „szabadon engedett” gyerkőc nagy valószínűséggel később sem a mamahotelt választja majd…

Az alsós tantermek „L” alakúak, ez már korábban bevált az alternatív oktatásban. Az “L" négyzetes, klasszikus osztálytermi részhez kapcsolódó szárát a mosonmagyaróvári iskolában emelt, puha suttá alakították, amely az elvonulás, meseolvasás, mozgás tere az osztályon belül. Felsőben és gimnáziumban viszont újfajta gondolkodásra volt szükség a kreatív oktatásnak megfelelő tér kialakításához. A terv legfontosabb találmánya a „Forgó Tanterem”, amely valójában egy sokszög alaprajzú helyiség, amely eltérő nézőpontokból más és más térérzetet kelt, így más és más tanulási helyzeteknek tud keretet adni. Geometriáját pedagógiai, környezetpszichológiai, iskolaépítészeti, akusztikai és világítási kutatásokra alapozva alakították ki, valós léptékben megépítették, és kipróbálva finomítottak rajta. Frontális oktatásra legalkalmasabb a négyzet egyik oldala felé fordulni, ekkor szinte hagyományos térnek érzékelhető a terem. Csoportos munkára vagy egyéni kreatív feladatmegoldáshoz a legrövidebb oldal felé fordulva dinamikus helyzetben találják magunkat a résztvevők, míg a leghosszabb oldal felé fordulva tágasabbnak tűnik a tér, ez kedvező a teljes osztályt, vagy nagyobb részét egyszerre foglalkoztató feladatoknál.



A közösségben való nevelés során az egyéni, kiscsoportos és a nagycsoportos tanulás helyzetei, illetve a találkozások és játékok mind beltérben, mind a fedett-nyitott átmeneti terekben, mind a külső kertben egyaránt biztosítottak. A kompozíció fontos eleme a központi udvar, a fő közösségi tér, amely mindent összekapcsol, iskolaidőn túl pedig nyitott a környék lakói számára is, hétköznapokon és ünnepi alkalmakkor egyaránt. A sportcsarnok és a külső sportpályák a testi fejlődés és kikapcsolódás, a díszterem és a könyvtár a szellemi gyarapodás, a kápolna pedig a lelki feltöltődés helyszíneként tágabb környezetét is szolgálja. Az iskola ilyen fokú nyitottsága valós közösség kialakulására hívja meg a környéken lakókat, velük közösséget keres.


látványtervek

A Mosonmagyaróvári Piarista Iskolaközpontban minden a differenciáltságról szól: olyan tereket és téri helyzeteket hoztak létre a tervezők, amelyek rugalmasan követik a diákok és tanárok változó igényeit, és igyekeznek figyelembe venni a következő évtizedek várható pedagógiai változásait is. Olyan tereket, amelyek megelőlegezik a gyermek és a jövő harmonikus, építő kapcsolatát.

Szerző: Zöldi Anna

(a szöveg a CAN Architects szíves segítségével, a tervezőknek az Építészfórumon megjelent írása nyomán készült)

A cikk a Gyermek és Város blogsorozat keretében, az NKA támogatásával jött létre.

2021. jún. 1.

Gyermek és álom – sétalap

 

A Varázshegy a Budapesti Állatkert különleges része: nem valódi, hanem műszikla, amelyen állatok élnek, a hegy belsejében pedig kiállítótér található. A Nagysziklát 1902–12 között építették, a rekonstrukciója 2012-ben, a Kis Péter Atelier tervei alapján készült el, ekkor alakították ki a belső tereket. Álljátok ki a próbákat, amelyek a sétalapon szerepelnek, és hódítsátok meg a Varázshegyet!

A sétalapot összeállította: Guba Anna, Borsos Levente, Rozgonyi Sarolta

A sétalapot a képre kattintva tölthetitek le: