Gyermek és közösség

A város középpontjában húzódó, az Erzsébet-híd pesti hídfőjét körülölelő Március 15. tér idén éppen egy évtizede éve újult meg. 2010 körül a „Budapest szíve” és a „Belváros főutcája” programok keretében a rendszerváltás óta nem látott léptékben és mértékben alakították át a pesti centrum köztérhálózatának fontosabb tengelyeit és pontjait. A projekt több ütemben valósult meg, ugyanakkor a tervezés hálózatos jellege előrelépést jelentett a korábbi szigetszerű rehabilitáció patchwork-jellegéhez képest. A cél ezeknél a projekteknél az „élhető város” azóta is konszenzuális jelszava jegyében a városi tér gyalogosbarát és élményorientált átalakítása volt. Utóbbi szempontok alapján szabták át Pest városmagjának az államszocializmus technokrata és gépjárműközpontú modernizációs beruházásai óta érintetlen térszerkezetét és közlekedési hálózatát. A főutca-projekt egyik szatelitjeként valósult meg a Március 15-e tér is. A fejlesztés addig egymással kevésbé egyértelmű összefonódásban lévő utcák, terek, intézmények és fogyasztói dinamikák összekapcsolása révén egy új, mesterségesen létrehozott tengelyt húzott a belváros összetett szövetébe. Mindezt úgy, hogy közvetlenül nem bontotta meg vagy alakította át annak épületállományát és városi léptékben vett térszerkezetét, mégis radikálisan átalakította azt.

Az egységes „identitással” rendelkező Belváros koncepciójának nevében végrehajtották mindazon kiválasztással, racionalizálással, fizikai és szimbolikus megtisztítással járó műveleteket, amelyek lehetővé teszik, hogy az eltérő funkciójú, jellegű és kulturális jelentőségű tereket új városrészként elbeszélhető egységgé alakítsák. Az új „gerinc” a Kálvin tértől, a belvárosi egyetemi negyedet a Ferenciek terénél elhagyva, a hagyományosan kereskedelmi Petőfi Sándor és Bécsi utcákon át a felső középosztály szórakoztató és gasztronómiai negyedévé vált Bazilika környékének érintésével, a Szabadság tér – mint az állami és gazdasági adminisztráció reprezentatív kapuja – torkolatáig húzódik.
A beruházás tulajdonképpen összefüggő szőnyegként kívánt új alanyiságot adni a városközpontnak. Az új réteget az egységes díszburkolatból, összefüggő tervezési logika szerint, de eltérő ritmusban elhelyezett és bizonyos helyspecifikus eltérésekkel tervezett térbútorokból és objektumokból álló felületek és tárgyak rendszere alkotja. Ez a szőnyeg borította be 2011-ben a város egyik legősibb jelentős csomópontjaként a számtalan radikális átalakulás ellenére is megmaradt Március 15. teret, amelynek nevét még a téren számtalan demonstráció fókuszpontjaként szolgáló szoborral megünnepelt Petőfi Sándor javasolta, igaz néhány háztömbbel arrébb.
Az említett projektek reprezentatív mintaként szolgáltak az elmúlt évtizedben, az itt térbe írt urbanisztikai, város- és tájépítészeti elképzelések azóta is meghatározzák a hasonló közfejlesztések minőségét és jellegét meghatározó sztenderdeket. De mi mondható el ezekről a terekről egy évtizeddel később, amely időtartam a nagyváros történetében nem tűnik hosszú időnek, mégis visszatekintve akár a város mindennapi életében és fizikai állapotában is jelentős változásokat eredményező korszakká állhat össze az utólagos reflexió számára.

Ha végigsétálunk a Március 15. téren, konstatálhatjuk, hogy építészeti és „design” szempontból az itt alkalmazott elemek nem öregedtek kínosan rosszul, legalábbis helyi mércével. A budapesti köztérépítészet túlnyomórészt az itt megteremtett eszközrendszert fejlesztette tovább, és alkalmazta különböző formákban a későbbi nagyobb átalakítások során is: masszív kő- és/vagy látszóbeton burkolatok, plasztikus és robusztus tájépítészeti objektként megformált, strapabírónak szánt, fix térbútorok, „kortárs” kiegészítők, általában a tér minden részletét a tervezői szándék virtuális hálójába rendező maximalista felfogás.
A tér fizikai állapotán, a különböző burkolati és berendezési elemek felületén már jobban látszanak az intenzív használat okozta erózió és megviseltség nyomai, mégsem kelti a romlás vagy az elhanyagoltság általános érzetét, legfeljebb felmutatja az említett túlkomponáltság és tervezői pedantéria korlátait a hosszú időtartam és a fenntarthatóság tekintetében. Ettől függetlenül minden zökkenőmentesen működik, a térrel párhuzamosan felújított Piarista-tömb földszintjén a pandémia lecsengésével újjáéledő vendéglátóhelyek újra és látható sikerrel kitelepültek erre a különleges pozíciójú városi teraszra, a szökőkutak vidáman csobognak, a hétvégente immár gyalogosoknak és kerékpárosoknak átadott rakpart pedig új helyzetbe hozza a teret, mintegy kifuttatva azt a hasonló megújulását azóta is hiába váró Duna-korzó és azon túl a folyó illetve a páratlan panoráma irányába. Mi másra vágyhatna a 21. századi városlakó, látogató, építészeti tárcaíró?

A derűs felszín mellett a tér átalakításának néhány alapvető és az átlagos építészeti színvonal kérdésénél mélyebben meghúzódó problémáját sajnos a sikeres „belakás” nyugalmas folyamata sem tudta elfedni, korrigálni vagy új gyakorlatokkal kiküszöbölni. A baj elsősorban a hasonló városmegújítási gyakorlatokat meghatározó városeszményben keresendő, amely a „simaságot”, a zökkenő- és konfliktusmentes „folyamatos felületet” tekinti egyedül optimálisnak, amely feltétlenül biztonságos, illetve társadalmi, kulturális, esztétikai és sok esetben történeti értelemben is homogenizált épített környezetet teremt a zavartalan fogyasztás számára.
Rem Koolhaas sztárépítész századforduló környéki cinikus megállapítása szerint az utolsó társadalmi kohéziót teremtő közösségi tevékenységünk a fogyasztás (vásárlás) maradt, és a városunk eminensen „élhető”, nagyvonalúan túltervezett terei mintha ezt a kissé nyomasztó, klausztrofób érzést sugallnák. De hogy jön mindehhez a városi tér pedagógiai potenciáljának problémája?
A galyatetői kilátó kapcsán e blogra korábban írt cikkemben próbáltam meg felvázolni, hogyan lehet egyszerre kollektív és személyes tanulási folyamat a természetjárás, sőt a szimbolikus jelentéshálókkal átszőtt táj puszta szemlélésén, „olvasásán” keresztül miképpen sajátítjuk el a politikai közösségbe való integráció alapvető tudati sémáit és az őket meghatározó történeti és territoriális konstrukciókat. Ennél egyértelműbb a helyzet a városban, amely valóban a társadalom teljes és mindenkori életének lenyomata és öntőformája, a történelem anyagba és formákba rendezett emlékezete. A város különböző korokban épült rétegei a tér előzetes textuális tudás nélkül is mindenki számára hozzáférhető tapasztalatán keresztül teszik megélhetővé, átláthatóvá és érthetővé a történelemben cselekvő közösségek jelentőségét. Alapvető pedagógiai kérdés tehát, hogy a várost minden korban átalakító szándékok hogyan keretezik a különböző korokban épült városi műtárgyak egymáshoz való viszonyát a térben, milyen összefüggéseket tesznek láhatóvá, vagy éppen fednek el.

A Belvárosban kevés olyan hely van, ahol az idő- és térbeli rétegzettség olyan sűrűségben olvasható (lenne), mint a Március 15. téren. Pest tulajdonképpen meglehetősen modern város, és még a Kiskörút vonalán belüli városmagban is kevés olyan felismerhető formában maradt épített emlék található, ami a 17-18. század előttről származna. Ennek fényében nyer különös jelentőséget a tér, amelyen a város helyét antik őstelepülésként kijelölő római Contra Acquincum jelentős romjaitól kezdve napjainkig minden korszakból felvonultat valamilyen emléket alkotóelemként, és amely így valóságos metszete a város teljes építéstörténetének.
A térségben ráadásul a városszövet 20. század eleji radikális átszabása előtt évszázadokig Pest központja állt, a városi élet gyújtópontját jelentő, jóval kissebb léptékű térsorral és az 1900-ban lebontott régi városházával. Itt a teleologikus kronológiától függetlenül, a térbeli intenzitás tapasztalatát kiaknázva a történelmi időhöz való sajátos viszony lett volna kialakítható – és minden látogatásnál közösen újraértelmezhető a különböző korosztályok számára. Ehelyett az „élehtőség” és a dunai panorámára irányuló turistakonform „simaság” jegyében a romkertet egyszerűen fölülépítették, elburkolták, a tér történetére pedig a metszetszerű tapasztalat helyett csupán a didaktikus ráadásul meglehetősen hiányosan informatív burkolatba integrált kőlapok utalnak. A pincébe parancsolt romok a céltalan sétáló számára csupán egy kissé ijesztő felülvilágítón keresztül pillanthatóak meg, a romokhoz való közvetlen hozzáférhetőség teljesen megszűnt, vele pedig a különböző idősíkoknak megfelelő terepszintek különbségének játéka is a mélybe veszett.
Ezen a ponton érdemes felidézni a tér korábbi formáját, a 60-as években kialakított, süllyesztett romkerttel amely modernista, absztrakt lépcsőkkel, bejárható platformokkal, medencékkel és virágágyásokkal keretezte az előző századfordulón feltárt ősi erődfalakat. Érdekes, hogy az a rendszer, amely egyébként a modernitás pozitivista, a felhalmozás zavartalan forgalmát hidegen biztosító reformizmusával alakította városi autópályává a tér közvetlen környezetét, milyen magabiztossággal tárta föl és tette hozzáférhetővé a társadalom történelmi öntudatának pedagógiai programja jegyében a múlt és a mindenkori jelen szintetikus kontrasztját.

Az elmúlt évtizedben Budapesten lebonyolított köztérépítészeti projektek lehet, hogy valóban hozzájárultak egy “élhetőbb”, azaz a megfelelő vásárlóerővel rendelkező és viselkedésű használók számára színvobalasabbnak tetsző városkép kialakításához, ennek ára viszont szinte minden esetben a szellemi, térbeli és társadalmi kockázatvállalás lehetőségének korlátozása volt.

Szerző: Takács Ákos

A cikk a Gyermek és Város blogsorozat keretében, az NKA támogatásával jött létre