Gyermek és hely – sétalap

 

Emlékeztek a Pál utcai fiúkra? Ők a grundon és az utcán játszottak. De még néhány évtizede is a gyerekek délutánonként „lementek” játszani a házuk környékére. Ugráltak, fogóztak, fociztak és még egy sor játékot játszottak ott, ahol a legjobb helyet találták az adott játékhoz. 

Ezen a sétán is ilyen jó helyeket keresünk az utcán – a lakóhelyetek vagy az iskolátok közelében –, ahol kipróbálhattok régi utcai játékokat, például a golyózást, amit a Pál utcai fiúk is játszottak.

Összeállította: Borsos Levente, Guba Anna, Rozgonyi Sarolta

A séta lapot a képre kattintva tölthetitek le: 

Gyermek és hely

Napjaink egyik legközpontibb témája, hogy hogyan tegyük városainkat élhetőbbé, mely a pandémia miatt csak még inkább előtérbe került, hiszen köztereink váltak a kikapcsolódás elsődleges helyszíneivé. Ugyanakkor, annak ellenére, hogy a városok ilyen jellegű átalakítása mindenkit pozitívan érintene hosszú távon,  az urbanisták, civil szervezetek, önkormányzatok gyakran ütköznek ellenállásba. Ennek oka, hogy amikor egy társadalom abban nő fel, hogy a közterületek elsődlegesen közlekedésre, azon belül is autós közlekedésre szolgálnak, és csak néhány meghatározott terület való kikapcsolódásra, szociális interaktusokra, akkor nem csoda, ha az ellenállás az első reakció a radikálisabb változásokra. Berögződött szokásokat nemcsak egyénenként, de társadalmi szinten is nehéz megváltoztatni.

Vannak azonban eszközök, amelyek segíthetnek abban, hogy minél többen megértsék az ilyen típusú nagy változások szükségességét, felismerjék azt, hogy ez számukra miért jár előnyökkel, megszeressék az új helyzetet, ezáltal pedig jobban magukénak érezzék a lakóhelyüket. Az egyik legjobb eszköz erre a nyugat-európai városfejlesztésben már előszeretettel alkalmazott placemaking. 

MI IS AZ A PLACEMAKING?

A placemaking szó jelentése “helykészítés”, és egy folyamatot jelöl, amely során a térből, tervezés és megvalósítás útján, „helyet” hoznak létre. Egy adott térből – például egy utcából, egy parkolóból, egy régi parkból, egy elfeledett sikátorból vagy egy foghíjtelekből – olyan helyet, ahol az emberek szívesen összegyűlnek és találkoznak másokkal. A placemaking célja pontosan ilyen helyek létrehozása. A placemaking nem csak a közösség számára történő építést/fejlesztést foglalja magába, hanem azt is, hogy ezt közösen tesszük. Erre a fejlesztési módszerre jellemző, hogy költségei kifejezetten alacsonyak, gyors és látványos eredményt hoz, és rávilágít arra, hogy nincs szükség gigaberuházásokra ahhoz, hogy egy városrész fejlődésnek induljon. A fejlesztés akkor válik taktikussá, ha a kis beavatkozások egy nagyobb stratégián belül foglalják el a helyüket. Ilyenkor a közös alkotás az adott városrész nagyobb mértékű átalakulásának előkészítéseként is jelen lehet, biztosítva azt, hogy a költségesebb és vissza nem fordítható építkezések a megfelelő módon történjenek. A placemaking ezen formáját nevezzük tactical urbanism-nek, azaz “taktikus városfejlesztésnek”. 

Egy placemaking típusú folyamat során  egyfelől biztosíthatjuk, hogy a magánérdekek helyett a közösség érdekei kerüljenek előtérbe, másfelől segít a lakosoknak megtanulni, hogy miért hasznos kivenni a részüket a saját környezetük alakításából, és hogy milyen módon tudják ezt megtenni. Ha a placemaking utóbb említett előnyére tekintünk, tehát egy társadalom általános szemléletformálására, akkor ebből a gyermeket semmiképp sem szabad kihagyni. Ugyanis ők az a csoport, akik úgymond még tiszta lappal indulnak, ezáltal sokkal könnyebben lehet formálni a gondolkodásmódjukat, és nem kell megküzdenünk, a fentebb említett, berögződött negatív szokásokkal. Így, ha nekik már egész kiskorukban megmutatjuk, hogyan tudják a közösségük hasznára formálni a várost, azzal hozzájárulunk egy felelősségteljesebb generáció felnövéséhez.

A gyermekek bevonása a egy-egy hely megtervezésébe vagy az építés folyamatába ugyanakkor nem csak számukra szolgál előnyökkel. A tervezők, városvezetők, facilitátorok – azaz a felnőttek – is számos dolgot tanulhatnak tőlük. A gyermekek teljesen máshogy érzékelik a társadalom által kreált korlátokat és a környezetüket – igyekeznek azt minden érzékszervükkel egyszerre felfedezni. Emiatt számos olyan ötletet, észrevételt adhatnak, ami a felnőttek figyelmét normál esetben elkerülné. 

Budapesten is találkozhatunk néhány példával, ahol fő szempont volt, hogy  erősítsék a gyermekekben a közterületekkel való törődését és mindezt közös játék, ötletelés vagy építés keretében. Ugyanakkor nem túl hosszú a lista, hiszen Magyarországon még maga a placemaking fogalma is csak mostanában kezdett el keringeni a szakmabeliek és civilek körében.

PÉLDÁK BUDAPESTRŐL

Az egyik úttörő példának a 2015-ben a Magdolna Program keretében megvalósult 99-es busz projektet tartom. Célja egyértelműen az volt, hogy a Magdolna Negyedben 4 megállóhellyel is rendelkező, kifejezetten rossz hírű 99-es buszjáraton utazva nagyobb biztonságban érezhessék magukat a helyiek, elsősorban a gyerekek. A veszélyt sugalló légkörben ugyanis ők azok, akik a legsérülékenyebbek és leginkább kiszolgáltatottnak számítanak. A projekt több, egymásra épülő közösségi alkalmat is magában foglalt, s a gyerekek elmondhatták, hogy milyennek képzelik el, és létrehozhatták a jövő 99-es “álombuszát”, találkozhattak a buszokon dolgozó szociális munkásokkal, megismerkedhettek a közlekedés alapfogalmaival. 

A konkrét helyszínt a Teleki téri piac korábbi ideiglenes helye adta. A program részeként egy valódi busz is leparkolt a birtokba vett “placcon”, s mind a kisebbek, mind a nagyobbak kipróbálhatták milyen a “volán mögött ülni”, miközben a programba bevont buszvezetőkkel beszélgetve ismerkedhettek a közlekedési szabályokkal és a sofőrök élményeivel. A gyermekek az ott található tűzfalon megfesthették milyennek is képzelik azt a 99-es buszt, amivel szívesen és magukat biztonságban érezve járnának nap mint nap iskolába.

Ezt a foglalkozást az akkor épp a Kesztyűgyár nevű közösségi térben tevékenykedő Csámpa Rozi festőművész és művészeti oktató vezette, a mű pedig a “Tolerancia” címet kapta. A workshopok során a gyermekek maguk tervezhették meg, milyen buszmegállót álmodnának maguknak, ezt pedig egy 1:1-es “makett” formájában a helyi lakosság többi tagjával együtt el is készítették. Az alkotási folyamat során a résztvevők kedvükre dekorálhatták a jövőbeli buszmegállót, saját üzeneteik is megjelentek rajta. Az önkormányzat az elkészült prototípus alapján a  valódi buszmegállókat is felújította, ezzel azt szerették volna elérni, hogy ezek a helyek barátságosabbá váljanak, és mind a kicsik, mind a nagyok nagyobb biztonságban érezhessék magukat, amíg a buszra várakoznak. 

Egy ilyen programsorozat hozzájárul ahhoz, hogy amikor a gyermekek sétálás, utazás közben rátekintenek azokra a helyekre, ahol ott hagyhatták a kezük nyomát – ez esetben a felújított buszmegállókra és a projekt során használatba vett Teleki téri foghíjtelken általuk megfestett tűzfalra – akkor valóban azt érezhetik, hogy “Igen, ez a hely miattam lett jobb!”. Ennek az érzésnek a megtapasztalása pedig elengedhetetlen ahhoz, hogy kialakuljon bennük az a természetes motiváció, amelynek köszönhetően majd felnőttként sem viszonyulnak közömbösen a saját lakókörnyezetükhöz.

Ezt követően jónéhány placemaking-projekt ütötte fel a fejét itt-ott Budapesten (mint például a Szabihíd, a Római Szabadstrand vagy a Kifolyó Projekt), de ezek közül kevés célozta meg kifejezetten a gyermekeket. A placemakingnek van egy inkább elméleti-edukációs vonala (mint például a KultúrAktív Egyesület Tiéd a Város könyv- és oktatási projektje, vagy az Urbanity társasjáték), de ezek nem eredményeznek kézzel fogható változásokat konkrét helyek esetében, noha hosszú távú hasznukra számíthatunk.

Az utóbbi évekből két olyan projektet tudok kiemelni, amelyek gyerekek városi térbe való bevonását eredményezték, és igyekeztek többet nyújtani egy egyszeri fesztiválnál. Az egyik ilyen, a Gyermek és Város blogsorozatban már korábban bemutatott MoMeEcoLAb, valamint a Mindspace civil szervezet által szervezett Rákóczi Vakáció.

 

RÁKOCZI VAKÁCIÓ

Az első Rákóczi Vakációt 2018-ban rendezték meg, a másodikat pedig 2019-ben. A Rákóczi Vakáció egy napközis tábor a Rákóczi tér környéki gyermekeknek, de többet igyekeznek nyújtani egy átlagos nyári tábornál. Ebben az esetben nem arról van szó, hogy a városi tereket fizikailag alakították volna át, hanem az alternatív használattal adtak új löketet az érintett helyszíneknek. Mire a Mindspace a 2018-as tábor szervezésének nekilátott, addigra a helyi egyéb placemaking jellegű tevékenységeiknek köszönhetően már sikerült egy “mikro ökoszisztémát” kialakítaniuk a helyi szereplők körében. Voltak köztük helyi üzletek, bisztrók, művészek és maga a Rákóczi téri Vásárcsarnok. Ezeket a kapcsolatokat mind-mind igyekeztek felhasználni a tábor megszervezésekor, ezáltal pedig a gyerekeknek is lehetőségük adódott minél több érdekes környékbelivel megismerkedniük.

A táboros gyerekek jelentős része egy közeli átmeneti otthonból érkezett, így az a rendhagyó helyzet állt elő, hogy szóba sem került, hogy a helyi identitást próbálják bennük erősíteni, hiszen hamarosan mind továbbálnak egy-egy új városba vagy városrészbe. A nagyon vegyes gyermekcsoport miatt a szervezőkben nem fogalmazódtak meg kifejezetten konkrét környezetpedagógiai célkitűzések, viszont rendkívül fontosnak tartották, hogy megmutassák nekik, milyen izgalmas dolgokat lehet köztereken csinálni a játszótereken kívül is. Ezáltal pedig közvetve mégis hozzájárultak ahhoz, hogy a gyerekekben tudatosuljon, hogy ők is a város egyenrangú használói. 

A 2019-es alkalom az előző évhez képest azt a sajátos helyzetet is magával hozta, hogy nem használhatták a Rákóczi téri Vásárcsarnokot (ami korábban a Mindspace egyik bázisát jelentette), ezért abszolút arra kényszerítette őket, hogy a közterek adta minden lehetőséget kihasználjanak. 

A táborok úgy épültek fel, hogy minden napnak meghatároztak egy-egy tematikát (pl.: “punk-nap” az Aurórában, ahol tetkókat készítettek és hasonló menő dolgokkal töltötték az időt), de minden napba beiktattak némi szabadfoglalkozást is, amikor egy-egy közeli játszótérre vagy parkba látogattak el. De volt break tánc oktatás, vizipisztolyozás a Rákóczi téren, számháború a Teleki téren, deszkázás és papírsárkány készítés a “Pápa téren”, és még sorolhatnám. Ezek a tevékenységek mind rávilágítanak arra, hogy mennyi, ma szokatlannak mondott módon használhatók a köztereink – gyerekek által is.

A szervezők elmondása szerint nekik kifejezetten sokat kellett azon gondolkodniuk, hogy mivel töltsék el teljesen szabadtéren az időt egy héten keresztül (így, hogy kiszorultak a csarnokból), végül azonban azt tapasztalták, hogy mindez a gyerekek számára sokkal magától értetődőbb volt. Ők – onnantól, hogy ebben senki sem korlátozta őket – teljesen spontán módon kezdték a város minden szegletét használatba venni: felmásztak a szobrokra, ugráltak a János Pál Pápa tér díszmedencéjén átmenő tipegőköveken, lógatták a lábukat a szökőkútba miközben ukulelén játszottak, “helyszínelős” játék keretében bármiféle gond nélkül feküdtek a Fido park járdájára. 

A gyermekek gondolatait nem kötik gúzsba a közterek használatával kapcsolatos gátlások. A táborvezetők ugyan meghatároztak bizonyos feladatokat, helyszíneket, játékokat, de a gyerekek voltak azok, akik mindezeket megtöltötték élettel, tartalommal. Azáltal, hogy ők gátlások nélkül tudnak a számháború közben például a bokrok alá bújni, hason fekve kúszni aztán a másik pillanatban a Teleki téri szobrokra felmászva fotózkodni, a park és az utcák teljesen alternatív használatára és érzékelésére tesznek szert. Felnőttként, közeli megfigyelőként pedig mi magunk is levonhatjuk a tapasztalatokból származó következtetéseket. (Bár azt sem tiltja meg senki, hogy magunk is kövessük a gyerekek habitusát, az egyik szervező például azt mondta, hogy azért szeret gyerekekkel “lógni”, mert így ő is belemegy olyan játékokba, amikhez felnőtt társaságban valószínűleg nem lenne mersze.) Nehéz írásban átadni, mit is jelentettek a résztvevőknek ezek a táborok, de akik kicsit jobban meg szeretnék érteni, azoknak jó szívvel ajánlom a 2018-as Rákóczi Vakációról készült after videót.

A placemaking-nek tehát ezer arca lehet attól függően, hogy épp milyen célra szeretnénk használni. Ami egyezik minden sikeres projekt esetében, hogy általa élettel töltődnek meg a helyek, és egy lépéssel közelebb kerülünk ahhoz, hogy a környezetükért tenni akaró polgárokkal töltsük fel a városainkat. Leghatékonyabb módja ennek, ha mindezt gyerekekkel tesszük. Bízzunk benne, hogy a jövőben egyre több, akár hosszú távra tervezett akcióba vonják be a legkisebb városlakókat is, hiszen az a város, ami a élhető környezetet biztosít a gyermekeknek, valójában az egész lakóközösség javát is szolgálja.

Kovács Laura

Források:

https://jozsefvaros.hu/hir/2821/keruleti-gyerekek-a-99-es-busz-jovojerol

https://jozsefvaros.hu/hir/3056/lezarult-a-99-es-busz-projekt

https://docplayer.hu/8749925-Ez-a-mi-buszunk-osszefoglalo-a-99-es-busz-kiserleti-projekt-esemenyeirol-es-tapasztalatairol.html

Képek forrása:

„Fotó: Józsefváros újság”

https://www.facebook.com/mindspacebudapest

Gyermek és technológia – sétalap

Ezen a sétán megfigyelhetitek, milyen sokféleképpen alakítja környezetünket az időjárás. Alakítsatok csoportokat, és jelöljetek ki egy-egy területet az iskolátok vagy az otthonotok környékén, ahol a megfigyelést végzitek.

Összeállította: Rozgonyi Sarolta, Borsos Levente, Guba Anna, Buffham Nóra

A sétalapot a képre kattintva tölthetitek le: 

Gyermek és technológia

Digitális kultúrája legtöbbünknek organikusan alakult, a fiatal generációknak a mobilITy – és a hozzá hasonló oktatási terek – egyedi és vonzó élményt képesek nyújtani a digitalizációban rejlő lehetőségekkel kapcsolatban. Biztató a gondolat, hogy lehetséges ezen a területen is tudatos felhasználóvá válni, és hatékonyabbá tenni a digitális világban történő intuitív felfedezőútjainkat. A győri Mobilis többgenerációs tudományos játéktere ugyanis már tematikáját tekintve is innovatív helyszín, a mobilITy pedig ezen belül egy különleges oktatási tér, ahol a legújabb infokommunikációs és digitális eszközök kipróbálására nyílik lehetőség. Az élményalapú oktatás mintapéldája, amelyet jelen sorozat keretében külön izgalmassá tesz, hogy az oktatási módszertan és a téralakítás párhuzamosan és szoros kölcsönhatásban fejlődött. Mindemellett pedig a legérdekesebb kérdés, hogy a 300 négyzetméter alapterületű fizikai tér hogyan képez küszöböt az innen nyíló virtuális világok végtelen tereibe. 

A mobilITy a digitalizáció nagyon sok területét járja körül, többek között programozással, animációkészítéssel, virtuális valósággal, kiterjesztett valósággal, 3D nyomtatással és humanoid robotokkal ismerkedhetünk itt. Amikor egy osztály megérkezik Sany, a humanoid robot fogadja őket, és tér bejáratával szemben, egy kerek szőnyegen, puffokon ücsörögve kapnak eligazítást arról, hogy mi fog történni a foglalkozás 90 percében. Az eligazítást követően kisebb csoportokban, a téren belül kijelölt 5 helyszínen zajlanak párhuzamos foglalkozások, ezek között rotálódnak a csoportok, mindenhol hozzávetőleg 15 percet eltöltve. 

A különböző foglalkozáshelyszínekre finomhangolt téri helyzetek sorozata képezi ezt az egyterű tanulási környezetet. Az elfoglaltság jellegéhez és pedagógiai céljához leginkább passzoló munkaállomások születtek így meg, egyéni vagy csoportos, elmélyültebb vagy dinamikusabb munkát egyaránt lehetővé téve. Ezeket a téri helyzeteket jelképező amfiteártum, tábortűz, itató és barlang motívumokat a CAN architects Mosonmagyaróvári Piarista Iskolaközpontjával foglalkozó cikkben részletesebben bemutatjuk majd, a MobilITy ugyanis ennek a nagy formátumú közoktatási projektnek egyfajta modelljeként szolgált. A téren belül van, ahol kisebb csapatokban, de még a tanár karmesteri szerepe mellet zajlik egyfajta irányított interakció (tábortűz). Kellékei itt a hagyományos oktatási terekből ismert asztalok és székek, okostábla vagy képernyő. Ez talán a leghagyományosabb téri megoldás, habár határoló falak híján egyáltalán nem kelti osztályterem hangulatát. Izgalmasabb megoldások azok a helyzetek, ahol változó formai megoldások 2-3 fős csoportok intenzív tudáscseréjét teszik lehetővé, itt jellemzően egy munkafelületre fókuszálva, gyorsan lehet valamit csinálni (itatók). A mobilITy tereiben ebből találunk a legtöbbet, polc- kubus- és asztalszerű megoldások formájában. Egy-egy formai megoldás a konkrét tevékenység jellegének megfelelő: van ahol a munkafelület köré gyűlik a csoport például mesét ‘programozni’. Illetve olyan is, ahol a terpesztett lemez kubus függönyként szétnyíló sarkán lépnek be páran abba a szűrt fényű pici tébe, ahol a 3D nyomtatók vannak. A barlangok ezzel szemben inkább elmélyült, egyéni élményszerzést tesznek lehetővé, itt kiterjesztett és virtuális valóságok világába pottyan, aki belép. 

Az eredeti felkérés szerint egy folyosót és három tantermet kellet volna ehhez berendezni, helyette született meg az a tájszerű kialakítás, amelyet a szakirodalom nem véletlenül hív oktatási tájnak (learning landscape). Tájszerűsége abból, adódik, hogy egy áramló téri struktúrában körvonalazódnak kisebb-nagyobb térrészek. Gondolati szinten hasonló jelzőkkel illették azt a irodai tájat is, ami már az 1960-as években elterjedt. A sorozatgyártott irodabútor-sivatagban rejlő veszélyeket szemléletesen kifigurázza Jacques Tati 1967-es Playtime című filmje, fennáll ugyanis a veszély, hogy megfelelő definiáltság híján támpontokat nem kínáló mező jön létre, amelyen belül lehetetlenség eligazodni. És habár a sivatagi táj is táj, az oktatási táj esetében egy angolkert talán jobb analógia. A lényeg ugyanis, hogy ez egy sokszerű tér, ahol minden megoldás a jelenlévő funkciókra szabott, egyedi válaszokat jelent. 

Jaques Tati: Playtime (1967)

 Monsieur Hulot az irodában

A tervezőcsapat részéről a tervezést – a megrendeléstől független – többéves, a tér és tanulás viszonyára vonatkozó kutatás előzte meg. Az itt kialakult tanulási táj – Magyarországon elsőként – modellez egy olyan oktatási teret, amely feltételezhetően sokkal eredményesebben facilitálja azokat a 21. századi pedagógiai programokat, ahol az adatalapú tudás elsajátításának helyére a kompetenciafejlesztés kerül, többek között olyan minőségeket helyezve fókuszba, mint az együttműködés, önszabályozás, innováció vagy kommunikáció. 

A nyúl üregét Csodaország bejárataként és számos más mesebeli (szekrény)ajtót ismerünk, amelyek különböző világokba engednek belépést. Ezekhez hasonlóan működnek az “itatók” és “barlangok” is, az itt zajló foglalkozások során ugyanis a fantázia és az érzékszervek különböző mértékű stimulálásával további helyszínek elevenednek meg. Nézzünk néhány példát! 

Az OKOSOTTHON kapcsán érdemes először észrevenni, hogy az építés módja világszerte elavult ahhoz a innovációdömpinghez képest, amely egy 21. századi épület kényelmét biztosítja. Miért vannak az épületeink teleaggatva kütyükkel, amelyekre 100 évvel ezelőtt még nem volt szükség? Gondoljunk csak bele, mennyi termosztátszabályzó, menekülést jelző fénydoboz, szagelszívó, villany-, gáz- és vízvezeték, árnyékolásvezérlő, modem, kaputelefon, padlókiállás, szenzor, napelem, beléptetőkártyás kapu, mozgásérzékelő vagy kamera díszíti az épített környezetünket. Hogyhogy nem született meg még az a szuperanyag, ami akár lélegző, vezető, víz- és tűzálló egyszerre? És habár az igazán okos építőanyagok feltalálása még várat magára, az okosotthon gondolata is a letisztultság reményével kecsegtet. Mára már számos olyan technológiai vívmány létezik, amelyek alkalmazásával majd fenntarthatóbban, hatékonyabban és kényelmesebben működnek otthonaink. Ilyen eszközök megépítése és programozása áll az egyik foglalkozáshelyszín fókuszában. A fiatalok itt közelebbről megismerhetik a technológiában rejlő lehetőségeket, sőt továbbgondolhatják azt, amit már innen-onnan ismernek. Ez igazi kihívás elé állítja fantáziájukat: mi jöhet még? 

Autót elnyelő garázs?

Egy asztallal odébb EGY MESE – például a három kismalac történetének – narratívája segít a programozásban mindennél fontosabb sorrendiség jelentőségét megérteni. Egy terepasztalon körbefutó játékvasúthoz hasonlóan járja végig a mesebeli állomásokat egy apró robot – amennyiben a színkódok megfelelő sorrendben kerültek a vezetősínre, azaz a narratíva sínen van. A foglalkozás elsődleges célja ugyan programozásbeli alapismeretek elsajátítását célozza meg, ugyanakkor az alapos olvasás (close reading) burkolt módszertanának is tekinthető. A mindenki által ismert mesék világán belül ugyanis téri struktúrák felfedését teszi lehetővé, amelyek a mese megszokott olvasásakor nem valószínű hogy feltűnnek. 

Az előző két foglalkozás során az okos otthonok és a mesék terei a fantázia szülötteként elevenednek meg, és valamilyen absztrahált formában (pl. makettek) öltenek formát. A “barlangokban” megélt kiterjesztett és virtuális valóságok (AR és VR) közvetlenebbül hatnak a jelenlévő percepciós képességeire, ami a térérzékelés szempontjából kifejezetten érdekes szempont. Nem véletlen, hogy ezek az eszközök számos gyógyászati területen is egyre elterjedtebbek, a valós tér nyújtotta biztonság ugyanis felszabadítóan hat a kiterjesztett vagy virtuális valóságok tereiben történő cselekvésre: valójában tudjuk, hogy nem eshet bajunk, rizikó nélkül feszegethetjük saját határainkat. 

A mobilITy oktatási tájában ezek a kijelölt helyek, jelzésszerű és könnyen átléphető küszöbök valójában teleportálásra alkalmas térkapukká alakulnak. Az építészetben használt, és hagyományosan fizikai határok által definiált térfogalmat kitágítják; a megélt történetek, élmények valós és képzelt tereit sűrítik. 

Szerző: Demény Ilka

A cikk a Gyermek és Város blogsorozat keretében, az NKA támogatásával jött létre.

Gyermek és természet – sétalap

 

Az újjáépített és kibővített Galya-kilátót 2015-ben adták át. Az építményt a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem oktatói, Kovács Csaba és Vass-Eysen Áron tervezték újra. Ezen a sétán azt figyeljük meg, hogyan viszonyul egymáshoz a természeti és az épített környezet. 

Összeállította: Rozgonyi Sarolta, Borsos Levente

A sétalapot a képre kattintva tölthetitek le: