Budapest évszázados szerkezeti problémája a rendkívül sűrű belváros és a tőle az egyre ürülő rozsdaövezet gyűrűjével elválasztott külvárosok közötti drámai kontraszt és egyensúlyhiány. A századforduló óta a város formájáról és életéről gondolkodó politikusok, várostervezők, de a lakosság minden generációja számára is visszatérő probléma, hogy miképpen lehetne a főváros e nagyon eltérő zónái közötti kapcsolatokat kedvezőbben újrarendezni. Az éppen aktuális városdiskurzusok ugyan változnak, de az alapmotívumok immár egy- és negyedszázada állandóak: Milyen várospolitikával és építészeti eszközökkel lehet a zsúfolt belső zóna infrastruktúrájának terheltségén lazítani, míg a szétterülő, falusias kertvárosok laksűrűségét és szolgáltatásaik színvonalát növelni?
Míg a sűrű városok mellett szóló történeti érvrendszer elsősorban szocio-ökonómiai megfontolásai továbbra is érvényesek, a klímakatasztrófa árnyékában az extenzív urbanizáció fenntartásának ökológiai lehetetlensége is a politikai napirendet meghatározó sarokpont lett. Régóta urbanisztikai evidencia, hogy a külterjes, földszintes városrészek közművekkel, illetve közigazgatási, kulturális, közlekedési infrastruktúrával való ellátása rendkívül gazdaságtalan, éppen ezért krónikusan meghaladja az önkormányzatok és más intézmények anyagi lehetőségeit, az ide költöző-szoruló lakosság pedig nem részesül a városiasság nyújtotta társadalmi előnyökből. Mostanra pedig már abban is biztosak lehetünk, hogy a szuburbanizáció megállítása a város határain innen és túl nemcsak városépítészeti, hanem egzisztenciális kérdés is. A hosszú ingázás, a nagy autóforgalom, az energetikailag, építészetileg és egy sor egyéb ökológiai szempontból rendkívül pazarló, egyedülálló családi házas telepítési forma elterjedtségének és népszerűségének zöld” ára olyan magas, amelyet társadalomként és civilizációként sem áll módunkban már középtávon sem megfizetni. A viszonylag nagy laksűrűségű, inkább társas lakásformákból és vegyes funkciójú épületekből felépülő, tömör városnegyedeket és a tömegközlekedés fejlesztését markánsan előnyben részesítő, “zöld” városeszmény most éppen a “kompakt város” urbanisztikai jelszava alatt tematizálódik. A főváros új vezetése – és elvben a metropolisz fejlesztésért felelős állami grémiumok is – hitet tettek a kompaktság ösztönzése mellett.
Mégis, s korszellemet követő hivatalos állásfoglalások ellenére Budapest külső kerületeinek jelentős része továbbra is – a témával régóta foglalkozó Ekler Dezső szavaival élve – “a város elfeledett övezete”. Éppen ezért fontos, hogy minél több olyan hely és projekt jöjjön létre a városmagon túl, amely felkerül a városlakók és a szakma mentális térképére. Csak így lehetséges, hogy annyi évtized után végre ne csak a mindenkori városfejlesztési dokumentumok ezoterikus kifejezése legyen az “alközpontok” rendszere a periférián, hanem a városrészek különböző léptékeinek megfelelően valóban teljes értékű településmagok erősödjenek meg a Hungária kögyűrűn túl is. Korábbi cikkemben a városmag határán álló Teleki tér esetével foglalkoztam, ennek egyik kertvárosi pandant-jaként most a XVIII. kerületi Kossuth tér megújítását ajánlom az olvasó figyelmébe.
Éppen az előbb propagált városépítési aktusoknak nyújtott kiváló platformot a 2013-ban induló TÉR_KÖZ városmegújítási program, amely nem csak pénzhez, de városszerte nyilvánossághoz is juttatta ezeket a terveket, helyeket, közösségeket, így megkezdve a város kollektív képzeletének tágítását. A 90-es évek elején az állami tulajdonú lakásállomány nagy részét az újonnan létrejött kerületi önkormányzatok között osztották szét, amelyek így lehetőséget kaptak az ingatlanvagyon privatizációjára. Ezzel egy időben a főváros létrehozta a Városrehabilitációs Keretet (VRK). A kerületek az ingatlanok elidegenítéséből származó bevételek felét ebbe a központi fejlesztési alapba fizették, hogy abból – később meghatározandó kritériumok alapján – a főváros a jövőben rehabilitációs beruházásokra oszthassa újra és vissza a pénzt. Ebből az alapból a 2010-es évek elejére mindössze 5 milliárd forint maradt. A 2012-ben kinevezett Finta Sándor főépítész fejlesztési osztályához tartozó Városmegújító Csoport feladata lett, hogy a VRK-ből lehívható támogatások pályázati rendszerét kidolgozza, és őrködjön a szakmaiság fölött.
A forrásokra a szabályok szerint csak a kerületi önkormányzatok pályázhattak, de a reálpolitikai labirintus keretei között a Csoport igyekezett a pályázókat a helyi lakosság civil szervezeteivel és szakmai szereplőkkel való együttműködésre ösztönözni. Ilyen, a helyieket is involválni igyekvő tervezési modellben valósult meg két lépcsőben 2017–2018-ban a pestszentlőrinci Kossuth tér felújítása is. Amíg a Teleki téren megjelenő tervezői ambíciók ellenpéldáján keresztül a divatos játszóterek termékszerű és túltervezett mivoltát, látványszerűségét kritizálhattuk, az itt megújult köztéren nincs is dedikált játszótér. Az egész park egyetlen, többgenerációs játéktérként értelmezhető, ami ideális esetben a köztér egyik legpontosabb definíciója lehet. Ezt a játékteret eredetileg Rerrich Béla kertépítészeti terve jelölte ki 1931-ben a gyorsan fejlődő környék egyik központjaként. Míg a telepített növényzet az elmúlt csaknem száz évben nagyszerű ligetté nőtte ki magát, az egyébként is avuló épített elemek rendkívül elhasználódtak, amivel párhuzamosan a társadalmi élet is kikopott az egyre elhanyagoltabb térről. Pedig az élénk használat és interakció előfeltételei mind adottak; a park körül összetett oktatási, kulturális és kereskedelmi intézményrendszer koncentrálódik, ráadásul mindez az egész várostérség egyik legfőbb sugárútjához, az Üllői úthoz kapcsolódik. A SAGRA Építész Kft. nyertes pályázata nyomán elkészült térfrissítés úgy tűnik, sikeresen fordította valóságba kerület TÉR_KÖZ pályázatban foglalt célkitűzéseit; a tér gyalogos- és gépjármű forgalmának áthangolásával a környező utcák magától értetődően futnak össze a téren, a lakosok kollektív élete pedig visszatért a hosszú ideig kihalt, három hektáros közterületre.
A beton ülőfelületeket és az új pavilonépületet egyetlen vizuális-formai referenciakeretbe foglaló tájépítészeti koncepció egy 1963-as Kondor Béla grafika derivátuma. A sokoldalú, hirtelen elhunyt művészre helyi kötődése, pestszentlőrinci szülőhelye miatt esett az építészgárda választása. Építészeti attitűd kérdése, hogyan ítéljük meg ezen elemek figuratív jellegét, de az biztos, hogy következetes és változatos használatuk erősíti a parkban kijelölt útvonalak, helyek és tárgyak hálózatának egységes, összefüggő játéktér jellegét. Ebben járkálva azonnal feltűnik a különböző funkciókra kigondolt parkrészek és elemek fizikai elhatároltságának frissítő hiánya. Sehol egy tolakodó kerítés, dizájnos rácsrendszer, így a vegyes korú és nyilván eltérő igényekkel érkező városlakók változó közösségének kell napról napra kialakítania a használat mintázatait. A nyitottság érzetét erősíti, hogy szerencsés módon a Kossuth térre nem nyomja rá a bélyegét a város más, nagyobb köztereinek presztízsvezérelt átalakításai nyomán burjánzó drága és felesleges tájépítészeti termékbemutató és tervezői gimnasztika sem. A Kondor-grafikából kiemelt és absztrahált emberfigurák így is meglehetősen gazdag és ambivalens asszociációs útvonalakat indíthatnak el – nem csak a gyerekek képzeletében. (E sorok szerzőjének például egyszerre jutottak eszébe Keith Haring kissé túlhasznált tragikomikus figurái, illetve támadt kedve afféle külvárosi noir-hősként gyilkossági helyszínelésbe kezdeni). Elzárt játszókert híján a parkban plasztikus, a talajszintet manipuláló betonelemek jelölnek ki gördeszkás, rolleres vagy biciklis trükkök kipróbálására alkalmas helyet, a kisebbeknek pedig egy a tájba simuló, gumiburkolatú domb teremt kiemelt térbeli szituációt a biztonságos játékhoz, de komplikált játszógépekkel itt sem találkozunk.
A Kossuth tér kerületi alközpontként ugyanakkor nem csak pihenő- és játszókert, hanem a helyi kollektív kulturális és történeti emlékezet csomópontja is. A park puszta megléte és részben megőrzött eredeti, Rerrich Béla által tervezett formája önmagában is a városrész fejlődésének monumentuma. Ebbe a most megújított és átírt térrendszerbe illeszkedik a fent említett keresetlenséget folytatva egy sor, elszórtan elhelyezett emlékmű és műalkotás. Ezekre a park használata közben mintegy véletlenül is bukkanhatunk, de a közmondásos “hely szellemét” megidéző sétautat követve a hely emlékezetének metszeteként sorban felfedezhetjük az 1848-as forradalom és a két világháború emlékműveit, a Sztehlo Gimnázium díszeit, a református templomot és Kondor Béláé mellett a pestszentlőrinci születésű Szécsi Margit költőnő, illetve férje, Nagy László költő emlékszobrait is.
A gyermekek és a fiatalok aktív szerepvállalása szempontjából talán a régóta várt “hardveres” fejlesztésnél is fontosabb, hogy a tér többlépcsős, folyamatszerű megújításának első látványos aktusát a térre nyíló Sztehlo Gábor Evangélikus Gimnázium diákjai végezték el. A középiskola mellett óvodát és általános iskolát is működtető intézmény közössége még a komolyabb építkezés megkezdése előtt kezdte meg az azóta a gondoskodásában lévő fűszerkert helyének kialakítását. A gyerekek a D1618 műhely és a SAGRAsegítségével, közös workshopok keretében építették ki a mindenki számára nyitott kertet, amely így az iskola élete és a környék főtere közötti kapcsolat egyik fizikai biztosítéka és egyben jelképe is lett.
Ha komolyan gondoljuk egy zöldebb, szabadabb és szolidárisabb Budapest közös létrehozását, akkor figyelmünket mindenképpen a város külső övezete felé kell fordítanunk, hiszen ezek a mind materiális mind intellektuális értelemben beruházáshiányos területek jelentik a város legnagyobb térbeli erőforrását. Kompaktabb várost pedig csak akkor hozhatunk létre, ha minden generáció számára vonzó, nyitott és inkluzív élettereket alakítunk ki a város történelemmel és karakterrel rendelkező helyeihez és érhálózatához közel, ahol minden szempontból izgalmasabb, kényelmeseb és fenntarthatóbb gyermeket nevelni, mint a jellegtelenül terpeszkedő szuburbiában.
Szerző: Takács Ákos
A cikk a Gyermek és Város blogsorozat keretében, az NKA támogatásával jött létre
Megjegyzések
Megjegyzés küldése