Az elmúlt csaknem két évtizedben a magyar települések köztérfelújításainak egyik slágerelemévé a játszótérépítés lépett elő. Mint szinte minden más szférában, e speciális konjunktúra zászlóshajói is a fővárosban készülnek, a 21. századi szuperjátszóterekre jó példa – és talán a műfaj eddigi csúcspontja - a Liget projekt keretében 2019-ben átadott Nagyjátszótér, amely mintegy másfél hektáros területen sorakoztatja fel – önmeghatározása szerint – az ország „egyik legkomplexebb és legkorszerűbb” játékarzenálját. A gyerekekre szabott és tervezett közterületek bővítése és gazdagítása értelemszerűen urbanisztikai, politikai és kulturális szempontból is konszenzusteremtő beruházási forma, hiszen ki ne támogatná a szép, izgalmas és biztonságos játszóterek sokasodását? Fontosságuk elvitatása nélkül ugyanakkor több szempontból is érdemes kritikailag szemügyre venni az újhullámos játszóterek formai és vizuális értelemben sok esetben túlfeszített összhatású világát.
A vázlatos bevezető után ezekkel az inkább kalandparkokként megépített költséges játszóterekkel mérem majd össze a cikk tulajdonképpeni tárgyát adó Teleki tér parkjának szerény átalakítását, a bennük megjelenő köztérépítészeti ás pedagógiai koncepciók markáns különbségeire fókuszálva.
A gyerekek társas szocializációjának mindenkor fontos helye volt a városi tér, párhuzamosan a nevelés és az oktatás hivatalos intézményeivel és a családdal. Ezen struktúrák hierarchikus, fegyelmező, normalizáló hatásainak ellenpárjaként az utcák és terek labirintusához a gyermeki szabadság és az önállóság valósága és vadregényes mitológiája kapcsolódott. A gyermekkor definíciójának, időbeli kiterjedésének koncepciója és a hozzá kapcsolódó ideális és megengedhető térhasználati szabadság határai viszont folyamatosan változtak a történelem folyamán. Ugyanakkor normák és korlátok érvényesültek a szülök és a gyermekközösségek osztályhelyzetétől függően, egy adott kor társadalmi szerkezetén belül is.
A specifikusan gyerekeknek szóló, elkerített és ellenőrzött játszóterek viszonylag új elemek a városok köztérhálózatában. Alapvetésként elmondható, hogy még az urbánus modernitás nagyobb részében is a gyermekek és a felnőttek terei és térhasználatai a mainál sokkal intenzívebben összemosódtak, a hozzájuk tartozó tárgykultúrával és ikonográfiával egyetemben. A felnőttek világától markánsan megkülönböztetett, és a városi forgatag kockázataitól és veszélyeitől védett gyermekkor általában csak a legmagasabb státuszú családok gyermekei számára biztosított luxus volt, miközben a hamar önállóságra kényszerülő többség számára maga a város tere és formája jelölte ki a szabadidő társas eltöltésének játékterét is. Az urbánus világ minden veszélyével és ugyanakkor kollektív szabadságával együtt maga a város volt az individuáció, a személyiségfejlődés és a társas tapasztalatok hát- és színtere.
A játszótér, mint önálló, specializált tipológia a nyugati világban jóléti államok és a modern építészet, illetve várostervezés egymással szorosan összefüggő felemelkedésével és a pedagógiai metódusok, apparátusok fejlődésével jelent meg a XX. században. Magyarországon lassan eltűnnek ennek az időszaknak a játszóterei, de generációk gyermekkorát határozták meg a Kádári modernizáció és urbanizáció hullámain az ország minden pontját elérő egyszerű játékok. Ezek az utóbbi években mind nagyobb számban szanálásra ítélt színes, absztrakt geometriai formákból építkező játszókertek és nyitottságukkal erős kontrasztot alkotnak az utóbbi évek komplikált játékipari és speciális burkolati termékeket felvonultató, bombasztikus ugyanakkor zárt és túlszabályozott gyermekbirodalmakkal.
Tihanyi Dominika, a Teleki tér rekonstrukcióját irányító Újirány tájépítészeti stúdió tervezője szerint ezek a játszóterek vonzóak a játékok sokfélesége és a stimuláló látvány miatt, de hiányzik belőlük az a nyitottság és természetesség, ami a kevésbé túltervezett városi parkokban, illetve a természetben megtalálható formációkat és térbeli szituációkat magától értetődően a játék helyszíneivé teszi. A gyermekek tulajdonképpen bármilyen izgalmas és differenciált természeti vagy épített képződményt képesek megeleveníteni és a játék hordozófelületévé tenni az egyéni és kollektív gyermeki fantázia segítségével.
Ezek a természetes helyzetek nem csak fizikai, de szellemi aktivitást is követelnek a gyerekektől. A nem-figurális, nem-reprezentatív, absztrakt vagy organikus térformákat saját gondolataikkal, közös projekcióikkal kell megtölteniük.
A Teleki tér az első olyan nagyobb budapesti közpark, amelyet a helyi lakosság intenzív bevonásával terveztek a tájépítészek. Ebben a modellben a hagyományos szerzői jellegű tervezői pozíció feloldódik a közösség szellemi munkájában, amelyet a „szakemberek” projektgazdaként és mediátorként tartanak mederben.
A Józsefváros történetében és mitológiájában fontos szerepet betöltő egykori vásárteret a 80-as évek óta tartó romlás és elhanyagoltság évtizedei után, 2014 – ben újítottak meg. Az önkormányzat és a helyi, lokálpatrióta társulások közös erővel, az utóbbiak kezdeményezésére és szervezésében indították el a tér megújítását. Amikor a Teleki tér átalakulásáról beszélünk, akkor nem pusztán a park fizikai, „hardveres” megújulására kell gondolnunk, hanem a tervezés folyamatára, a részvételi tervezés Budapesten újszerű „szoftverét” kell a siker zálogaként értelmeznünk. A Teleki tér új formája elválaszthatatlan a közös térről való együttgondolkodás performatív - és par excellence politikai – aktusától. Ennek a – korántsem könnyű és zökkenőmentes - gyakorlatnak a szélesítése és léptékváltása nyújthat valódi alternatívát vagy képezhet ellenerőt a várost most építő állami és piaci erőhatásokkal szemben.
Az elmúlt négy évtizedben a neoliberális várospolitikák által felszabadított gazdasági dinamika a városok tereit és képét is egyre inkább sajátos élményként, identitásként és látványosságként elfogyasztható termékké alakította. Ez a folyamat egész városrészeket alakított át komplex élőhelyekből tematikus élményparkokká, ambivalens módon tömegek számára új megélhetési formákat hozva így létre, miközben ugyanezen sokaság jelentős részét várospolgárként és lakóként kiszorította ezen centrális területek hétköznapi életéből. A tömegturizmus, az élmény- és platformgazdaság mind részei annak a városi paradigmaváltásnak, amiben a városi tér egy jelentős része mintegy elveszti társadalmi mélységét, differenciált, kreatív kiszámíthatatlanságát. A dzsentrifikáció varászpálcájától megérintett negyedek sokféle térhasználatot lehetővé tevő absztrakt terekből zárt formájú fogyasztási javakká alakulnak. A spektákulum logikája a közterek hozzáférhetőségére és formájára is hatással van, ennek hatásai jól láthatóak Budapest megújuló részein is, ahol a terek egyre növekvő rendészeti, biztonságtechnikai kontrollja gyakran bonyolult, néhol giccsbe hajló és a lehetséges térhasználati módokat a kockázatminimalizálás érdekében korlátozó formalizmussal párosul. A köztér így nem nyitott felülete és helye a társadalmi érintkezésnek és a szabad nyilvánosságnak, hanem késztermékként előállított túldefiniált kompozíció.
E tendenciák tudatosításával értelmezhető az újonnan épített játszóterek többsége is, ahol a vidámparkosodás jegyében a gyermekek szabad játékon keresztüli szocializációja helyett inkább maguk a látványos játékok kerülnek a középpontba. A szülők és más korosztályok csak felügyelőként léphetnek be ezekbe a zárt terekbe, maguk a tárgyak pedig mintha a vizuális és egyéb ingerekkel egyébként is túlterhelt gyerekek figyelméért versengenének.
Tihanyi szerint a Teleki tér tervezésekor – és az Újirány más munkáiban is – ennek a szintetikus, látvány és termékközpontú játszótértípusnak az ellentétét szerették volna megteremteni. A parkban a lakosság igényei és a helyszín adottságai alapján határozták meg azokat az elemeket, amelyek a különböző korosztályok számára különösen fontosak. A társas ücsörgésre, eszmecserére, pihenésre, napozásra, játékra, rendezvényszervezésre alkalmas helyek és térbútorok ugyanakkor nem egymástól elszeparált, zárt enklávékként jelennek meg az egyébként is markáns határokkal definiált parkban, hanem nyitott, gyakran egymásba mosódó térepizódokként. Az epizódok a park gerinceként működő és a teljes felületet átszelő, illetve hálóba szervező cikcakkos útvonalra fűződnek fel, de hogy ki, mikor, milyen sorrendben és mire használja őket, azt az építészeti koncepció nem törekszik előre rögzíteni. A használati módok mintázatait az egyéni igények és az - online is aktív - közösség mindennapi használata határozza meg. A cél egyértelműen az volt, hogy a kifejezetten gyerekeknek szánt játékok, (csúszda, hinta, homokozó stb.) vagy az idősebb korosztálynak kialakított “tinisarok” ne idegen testként jelenjenek meg a térben, hanem szervesen illeszkedjenek a park tájépítészeti nyelvébe és tárgykultúrájába. Számos pedagógia és gyermekpszichológiai kutatás szerint a gyermekek fantáziájának és absztrakciós képességének fejlődését a színes, figurális, heterogén felületű és szerkezetű játékoknál sokkal hatékonyabban fejlesztik az absztrakt, természetes anyagból, eminensen fából készült, a hétköznapi valóság tárgyait absztraháló játékok.
Ennek analógiájára tehetünk kritikai különbséget a szuperjátszóterek szeparált, figurális világa, és a Teleki tér játékainak integrált, környezetbe simuló stratégiája között. A funkcionális elválasztás, és a túlgarantált biztonság helyett a játék eszközei és kitüntetett helyei itt a differenciált, mégis egységes és egybefüggő köztérsor részei. A gyerekeknek ebben a modellben más korosztályokkal és társadalmi csoportokkal azonos térben, hasonló tárgyak és térbeli szituációkban kell együtt élniük, és az aktív használat közben elsajátítaniuk ennek az együttélésnek a lehetséges formáit, sajátos szociabilitását és potenciális konfliktushelyzeteit. Ez az integratív, visszafogott tervezői hozzáállás - amely a Teleki tér esetében persze tovább redukálódott a rendkívül szűkös költségvetés jelentette korlátok miatt – minden szempontból rugalmasabb és nyitottabb épített környezetet eredményez, amely sokkal többet bíz a várost használó gyermekek fantáziájára és térbeli intelligenciájára, mint a túltervezett és merevebb konfigurációjú kalandparkok.
Így válhat lehetségessé, hogy a gyerekek is aktív részesei lehessenek annak a kollektív kísérletnek, amit az Építészfórum azóta elhunyt alapító főszerkesztője a tér megújulásakor bizakodóan így jellemzett: “hátha megszületik a valós térben, szomszédsági-ismeretségi hálózatra épülő új Teleki tér, mint egy aprócska falu a metropoliszban.” Az azóta eltelt évek tapasztalatai alapján ez a vágyott hálózatos működés a szerény adottságok ellenére is minden várakozást felülmúlóan sikeresnek látszik.
Az építész és tájépítész szakma számára pedig a fentiek fényében időszerűnek tűnik, hogy a játszótereket is a közterek szerves részeként, speciális építészeti feladatként értelmezzék újra.
Szerző: Takács Ákos
A cikk a Gyermek és Város blogsorozat keretében, az NKA támogatásával jött létre
Megjegyzések
Megjegyzés küldése